A mai átlagos internethasználók sajátosságai!

Sokszor megfigyeltem már hogy van az Internetnek egy nem éppen rokonszenves adottsága, és mint régebbi hozzászólásaimban ezt meg is jegyeztem, nem túl korrekt viselkedés különböző „nicknevek”, hamis személyi figurák álarca mögé bújva bármilyen kritikát, véleményt, hozzászólást egy adott tárgyhoz írni, nem vállalva azt, hogy valóságos személyek vagyunk.

Ez a bujócskásdi arra a régi gyerekjátékra emlékeztet, amikor egy gyerek hangosan kiabálja, hogy… „nem ér a nevem”. Nos, ha nem ér a neved drága barátom, akkor az felvet egy pár kérdést e tárgyban, legalább is bennem, az hogy erről másoknak mi a véleményük, hát azzal küzdjenek ők meg.

Én ma még úgy tudom, van nevem és arcom, ha véleményem van bármiről, és hozzá akarok szólni az adott tárgyhoz, azt mindig névvel teszem, nem kell bujkálnom senki elöl. Tudomásom szerint demokráciában élünk, mégha olyan is, amilyen. Ha valaki jobban szeret félni, a véleményét sunyi álarcok mögé bújva elsusogni, annak valószínűleg van is félni valója, de erről neki kell tudnia.

Egy demokrata nem fél kimondani a véleményét, legfeljebb ha téved, akkor megvitatják a dolgot, mint ahogy értelmes kultúrlényeknél ez szokás.  Ha nem demokrácia párti, akkor valószínűleg egy kissé szolgalelkű, és csak akkor adja valamihez a nevét, ha egyéni érdekei ezt megkívánják, például alá kell írni  a bérjegyzéket, vagy az átvett juatlomlistára oda kell körmölni a nevét. Viszont fél a hatalomtól eltérő véleményének hangot adni, mert akkor oda a csont, a „kavics”, vagy az egyéb kiváltság.

Egyébként ugyanilyen visszatetsző a közösségi oldalakon tapasztalható fiatalkorúakra jellemző kiközösítési, lejáratási „népszokás” is, na meg  a teljesen érdektelen magánügyi kivagyiskodó bejegyzések tömkelege is. Hogy csak egy példát említsek, erről az oldalról tette közzé valaki, hogy most már teljes a szexuális élete, ez számomra nagy fontossággal bíró információ, nem is tudom, eddig hogy lehettem meg ezek nélkül a létfontosságú infók nélkül. Hála annak a magasságosnak ezeket a bejegyzéseket megtanultam nagyon gyorsan szelektálni, és hamar megszabadultam tőlük. A közösségi oldalak honi használata leginkább az általam mélyen „tisztelt”bulvársajtóra hajaz.

Visszatérve az álnév mögé rejtőző „rendkívül bátor” kommentelőkre, amennyiben ennyire félnek, hogy elveszítik a  nem is nagyon szimbolikus pórázukat és nyakörvüket valamint az ezzel járó pluszokat, maradjanak csak modern kori rabszolgák, de ha mégsem tetszik oly annyira ez a társadalmi „státusz”, akkor tegyenek róla, mert különben ott fognak ragadni a langyos sz….ban, és annak bizony kellemetlen szaga van, etc, ecetetrá, a többit majd a tömény kénsav elintézi. Gond egy szál se.

  

Magyarország,2012-09-26

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Bloggerkukta a boszorkánykonyhában

Bloggerkukta a boszorkánykonyában!

Állok a képzeletbeli bloggerkonyhám kellős közepén és várom a csodát. Hogy egyszer csak megtelnek a lombikok, retorták, csövek és egyéb főzőalkalmatosságok, amik kellenek ahhoz, hogy a bennük fortyogó, keringő füstölgő és gőzölgő színes, kaleidoszkópszerűen kavargó, beléjük töltött mindenféle gondolatokból, ideákból, tényekből és tapasztalatokból, a löttyös indulatok sokféleségéből, az érdekek nehezen átlátható, és sokszor egymásnak ellentmondó kavalkádjából egyszer csak a lepárló cső végén megjelenik a végsőnek tűnő eredmény.  

A homogén, egységes szerkezetű varázsszer. Ami gyógyír lehet a most még nagyon beteg humanoid faj, és a nem kevés, az ember által okozott nyavalyával küzdő, és  őt körülölelő nem kevésbé beteg természet bajainak orvoslására.

Mert betegünknek most nagy szüksége van a gyógyulásra, és csak egy közös akarattal, letisztult, egységes és mindenki számára világos módszer segítségével lehet ezen a gyilkos kóron úrrá lenni. Ha mi vagyunk a teremtés koronái, akkor vegyük elő a jobbik énünket, és ne pusztítsuk vandál módon a bennünket befogadó vendéglátónk, a Földünk értékeit, visszaélve az általa oly bőkezűen nyújtott kincsekért cserébe. Ez visszaélés a vendégjoggal és nagyon rövidlátó gondolkodás az utánunk jövőkkel szemben. Ne a tápláléklánc tetején véres szájjal bömbölő, egyeduralkodó csúcsragadozóként viselkedjünk, nem urai, csak részei vagyunk a természetnek, hiszen a természet már egy pár alkalommal bebizonyította, hogy az ő erejéhez képest mi csak egy langyos tavaszi szellentés vagyunk a kulcslukon. Említsem talán az utóbbi évek természeti katasztrófáit, a cunamikat, a mindent elsöprő a vulkánok kitöréseit, földrengéseket, a még ma sem ismert és előre még csak nem is megjósolható földrengéseket? Az általunk oly sokszor „uralt” természet már számtalanszor, bebizonyította, hogy egyenlőre ő az úr, és jobban tennénk, ha ezt figyelembe véve egy optimálisnak nevezhető egyensúlyban, a szerves részeként volnánk képesek elfogadni a szabályt, a létünket, nem holmi besurranó tolvajként megszerezni azt, amiről azt hisszük,  jogunk van rá és, hogy az nélkül nem is élhetünk.

Több felelősség, kevesebb kapzsiság és a tényleges létszükséglet mértékletessége lenne az egyik legfontosabb szempontunk.

Amikor az emberi faj felelőtlenül, csupán egy viszonylag szűk gazdasági elit érdekeinek gátlástalan kiszolgálójaként beavatkozott a természet  nagyonis kényes egyensúlyi rendszerébe, ,  évszázadokon,  vagy mostmár inkább évtizedeken belül éreznünk kellett ennek a negatív következményeit, és egyes reménykedő „szakemberek” ilyenkor mindig a természet öngyógyító mechanizmusára hivatkoztak, igazolva az éppen aktuális gazdasági érdekeiket. Csak nehogy ezzel visszaéljünk, mert ez az utódainkon fog károsan lecsapódni.

Most abban a helyzetben vagyunk, hogy ami eddig jól működött, arra rétegenként évezredek alatt, egyre vastagabb megkövült mocsokréteget halmoztunk fel, sőt a legutóbbi évezredben ennek a lerakódásnak a sebességét csak megsokszoroztuk, és mára már az eredetileg szép és élhető élőlényekkel teli bolygónk nem is látszik a megkövült rétegek alatt. A ma emberére vár a nem kis feladat, hogy a káros és felesleges rétegeket lebontsa – mint ahogy a szobrász kibontja a kőtömbben rejlő forma szépségét, levésve a kőről a felesleget – és az értelmes élethez méltó teret képez újra az emberi faj késői leszármazottjainak.

Hát munka, az van bőven, de legyen mottónk, hogy még a legkisebb lepattintott felesleges szilánk is közelebb visz egy apró lépéssel a célunkhoz.

Magyarország, 2012-09-26

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

A munkanélküliség diszkrét bája!

A munkanélküliség diszkrét bája!!!

Amiről szemérmesen hallgatunk, mintha nem is lenne, pedig itt van a mindennapjainkban, városainkban és falvainkban. Amiről mi is tehetünk.

Mi mégis úgy teszünk, mintha ez a jelenség nem is létezne. Bezzeg akkor, ha életünket, anyagi biztonságunkat valami kellemetlen atrocitás éri, akkor elővesszük a rasszizmus jól bevált, de az okokkal nem foglalkozó szófordulatait, sémáit. Az öregek még emlékezhetnek rá, hogyan és kiket toboroztak a bányamunkákra vájártanulónak, a kohászati melegüzemekbe, meleghengerművekbe, fizikai munkásnak, olvasztárnak, salakozónak, az akkoriban még dübörgő építőiparba szakembernek, a cigánylányokat culágernek. Még én is dolgoztam olyan beruházáson, ahol bizony ezek a lányok cipelték a nem könnyű hordsaroglyákat tele téglával, vagy vitték az ideiglenesen összeácsolt pallókon a malterral tele hordládákat.

Nehogy azt hihesse bárki, hogy ez nem így volt, megemlítem a „Konverta” építkezéseit, vagy az akkori „Egyesült Izzó” vákuumtelepének Újpesti kivitelezését, ahol mindezekkel személyesen is volt alkalmam munkáim során szembesülni.  Sőt a Philaxia Kőbányai, akkor még Szállás utcai építkezésén egy komplex cigánybrigád dolgozott példamutató fegyelmezettséggel.  És ezek a munkások nagyon becsületesen dolgoztak mindaddig, amíg volt hol, volt mit, amíg be nem zárták a bányákat Komlón, Pécsett, Miskolcon, Ózdon, Putnokon, Bánrévén, és csak a jóisten tudja, hogy még hol. Mindehhez hozzáteszem, a többségi társadalomban az akkori úgynevezett középosztály gyermekei nem nagyon tolongtak azok után a szakmák után, amit a romák elvégeztek. Hiszen melyik átlagpolgárnak volt minden álma, hogy gyermeke kőművesnek, vagy vájárnak tanuljon, bizony nem ez volt akkor a szülők vágyálma. Rossz esetben autószerelő lett a gyerekből, vagy géplakatos, drehás, esztergályos, marós, de alább nem adták.

Már akkor is volt egyfajta társadalmi szegregáció, és ezt az akkori kormányok sem tudták megfelelően kezelni. Az akkori középosztály már akkor is megtartotta a három lépés távolságot a romákkal szemben, így egyfajta izoláció lépett fel. Ez kifejezetten káros volt a romák integrációjára. Ehhez még az is hozzájárult, hogy maga a cigányság is belülről több osztályra szakadt.

Az már viszonylag régi dolog, hogy a zenész cigányság az egyik elit szegmenset jelentette, a másik réteg a színesfém kereskedő, seftelő, zsibárus mindennel üzletelő réteg, harmadiknak marad a munkásosztály, az elszegényedő és legsérülékenyebb, legkiszolgáltatottabb romák, a többi romához képest hatalmas létszám.

Az érzésem nagyon hasonlít a gazdag arab és a szegény arab közötti esetre, mintha bennük sem lenne empátia szegényebb testvéreik iránt. Ezt szégyenletes viselkedésnek tartom a tehetős romák részéről.  És ezért jelenik meg egy új büntetőjogi fogalom, amivel jobb, ha egyelőre megbarátkozunk, amíg igazi megoldást nem találunk erre a társadalmi problémára, ez pedig a megélhetési bűnözés!!!

Az építőipar mai állapotáról már ne is beszéljünk, az áldatlan helyzet köztudott. A fentiek miatt munka, állás, kereseti, családfenntartási lehetőség megszűnése miatt ezek az emberek családostól kilátástalan helyzetbe kerültek, Vidéken szétrúgtuk az Mgtsz-eket, amik egy angol közdazdász szerint az egyetlen jól működő rendszerek voltak, és ez nem az ő bűnük. Ez egy elhibázott demagóg politikai hülyeség következménye volt.

Nem az ő hibájuk, hogy egyik pillanatról a másikra szilárd talaj nélkül maradtak.

Amíg a fizikailag nehéz és fárasztó napi munkájukat végezték, nem volt lehetőségük a munka mellett olyan tanulmányokat folytatni, sőt akkoriban sok személyzetis nem is támogatta az ilyen törekvéseket, mondván,..mi az, nincs jó helyed? Ez is egy ok arra, hogy később az ilyen helyzeteket, mint a mai, nem tudták, tudják kezelni.  Az egyébként jóindulatú vidéki kísérletek, amikor kisnyulat, kiskacsát, takarmányt, uborka vetőmagot, és más hasonló adományokat adnak szegény családoknak, pillanatnyi megoldásnak egyfajta tűzoltásnak tűnnek. Szemléletváltásra van szükségmind a munkáltatók, mind a munkavállalók részéről.

Ebbe erősen beletartozik a tanuláshoz való jog (amit az alkotmány is deklarál) és a tanuláshoz szükséges anyagi lehetőség biztosítása is.

A gazdag romák is nyúljanak a jó vastagon tömött tárcájukba, ne királyi pompát is megszégyenítő ötvenmilliós esküvőket rendezzenek akkor, amikor. az egyébként tehetséges, de szegény cigánygyereknek, sem cipőre, ruhára, de még csak ennivalóra sem telik.

A jómódú cigányság ne csak az államtól várja el a szociális jótékonykodást, maga is vegye ki a részét ebből az integrációs munkából. 

Név szerint ne csak Mága Zoltán, akiről köztudott, hogy a saját vagyonából nem keveset adományoz tehetséges cigányfiatalok iskoláztatására! De mondjuk, vegye ki a részét ebből a tevékenységből a Zámbó Jimmy családja, vagy a „jónevű” Jónás Imre építőipari nagyvállalkozó, aki a kislányának olyan esküvőt rittyentett, hogy egy valamire való Európai uralkodóházé sem különb, bele is került vagy úgy ötven millába a cécó, a többi sallangról már nem is szólva. Ez az úri muri a You Tube-on is megnézhető. Egy átlagos szegénységben élő roma munkás ezer év alatt sem keresi meg ezt a pénzt, amit Jónás „úr” egy laza kézmozdulattal a mellényzsebéből és a ki nem fizetett alvállalkozói pénzéből odavetett erre a rendezvényre.

Ehhez a jelenséghez még hozzájárul az a teljesen undorító gyakorlat, amikor a gazdag roma iszonyúan magas uzsorakamatra ad kölcsönt a roma társának, maximálisan és gátlástalanul, aljas módon kizsákmányolva saját fajtársát. 

Én jártam Ózd legelmaradottabb helyein, Várkonyon, Sátán, Velencén, Farkaslyukban, a Gyújtón,  Putnokon, Sajószentpéteren, Diósgyőrben, Miskolcon,  ajánlom a szociográfusoknak, politikusainknak, egy kicsit alaposabban nézzenek körül, beszélgessenek a legszegényebb bükki falvak lakóival, mint például Botsodnádasd, vagy Bekölce, éljenek velük egy hétig abban a viskóban ahol ők, egyenek a főztjükből, ha egyáltalán van mit enniük. Ne őket, magukat szégyelljék, és vigyék magukkal az elit romákat is, hadd tanuljanak. Ezeket az embereket nem láttam a magyarországi vajdák főúri pompával megrendezett országos díszvacsoráján, csak szónokoltak a nevükben, de nem tesznek semmit, de a súlyos aranylánc lehúzza a nyakukat a herendi készletbe.

A fentiek után egyáltalán nem meglepő az alábbi adat:

A fogvatartott jogerősen elitéltek 90 százalékát cigány bűnözők teszik ki.

Van olyan magyar falu Borsodban – Arló – ahol a törvény szigorával sem tudják az idős emberek testi épségét, életét megmenteni a cigánybűnözőktől, és ez csak egy ismert példa, ami az országunkban egyre jellemzőbb társadalmi kép.

A közmunkára pár hónapja felvett ember ügyesen felmérte, hogy a takarításai során honnan tudott értékes templomi kegyszereket, gyertyatartókat ellopni, amiket az után a színesfém kereskedő némi ügyeskedés után – az ő megbízására -  fillérekér átvett, miközben milliós károkat okoztak egy-egy falu közösségének.

Vagy nézzük csak a hírhedtté lett Gellérthegyi képlopás ügyét, aminek az utolsó megkerült két darabját az 5-ös főút mellett egy árokba hajítva találták meg, az előzőeket pedig, félve a lebukástól el akarták égetni, és tudjuk milyen család, milyen lakásából, és milyen módon kerültek elő.

Nos ennyit a felzárkóztatásról és a rendcsinálásról, a társadalmi igazságosságról és jogszolgáltatásról már nem is szólva. Hát én ezek ellen a jelenségek ellen akarok a saját lehetőségeimmel TENNI, és felrázni a társadalmat, hogy ne legyünk ezek a jelenségek iránt érzéktelenek, ne halásszunk helyettük, de tanítsuk meg őket horgászni.

De hogy teljesebb legyen a korántsem mindent megmutató kép, a munkanélküliség rémes valósága már a nem roma lakosságot is napról-napra sújtja, válogatás nélkül. Akár építőipari szakember, akár élelmiszeripari szakmunkás, akár mérnök, tanár, vagy egyéb értelmiségi.

Ha nem ért a „virtuális valóság kiterjesztése”nevű újkeletű szemfényvesztéshez, , elmúlt negyvenöt-ötven éves, és már nincs rájuk szükségük a tojáshéjtól ragacsos seggű ifjú zseniknek, ugyanúgy kikerül az évek alatt jól megtanult munkája világából ő is, mint a roma vájár.  

De itt a soha vissza nem térő alkalom, a közhasznú munka óriási lehetősége, egy elektromérnök akár még marokszedő, vagy utcaseprő is lehet, már ha jól viseli magát.

És nagyfejű tudorok megmagyarázzák, hogy újra, most már vén fejjel üljön be egy OKJ-s bizonyítványt adó képzésre, például a földrajz tanárnő legyen végzett műkörmös, és az egyébként még mindig kiváló mérnök sajátítsa el a biztosítási (humbug) befektetési üzletág rejtelmeit.

A mai világban most a befektetési tanácsadók, a tőzsdecápák, a kis és nagy manipulátorok és a világot a mindenkori globális csődbe vezető „buborékgyártó” pénzügyi szakemberek, valamint a médiabohócok és az egyéb csepűrágók és az egyéb szórakoztatóipari médiaszerepkők és celebek kora jött el.     

Egy nagy tanulsága mindenesetre van  részemre ennek a rémtörténetnek:

Mintha a mai világ nem kicsit a feje tetejére állt volna, és az észkerék visszafelé forogna. Lehet, hogy elölről kellene kezdeni az egészet?!

Mindenesetre több empátia, értelem,  kevesebb előítélet és rengeteg munka!

Magyarország, 2012-09-24

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Válasz Matolcsy úrnak...

Válasz Matolcsy úr kijelentésére! 

Nemrégiben nyilatkozta a haza közgazdasági fősámánja, hogy mi magyarok nem szeretünk dolgozni, illetve jobban szeretjük a munka nélküli életet. Hát szíveskedjen definiálni a munka fogalmát, hogy mi is tudjuk, mi is az amitől mi oly annyira ódzkodunk, de ha az olvasóm egyenlőre Matolcsy úr válasza helyett beéri az én szerény eszmefuttatásommal is, akkor leírom az általam gondoltakat e tárgyról:

Szerintem legalább három részre kell tagolni a munka tárgykörébe sorolható tevékenységeket: úgymint fizikai-manuális, szellemi és a kettő kombinációja, amikor a manuális és a szellemi munka egyidejűleg, egy tevékenységben testesülve hoz létre egy új értéket. Például ilyen az alkotóművészetek sora, a biológiai kutatómunka, akár a haszonnövény-termesztés esetében, akár a szabad természetben folytatott kísérletekől van szó, de ide sorolom a geológusok, földtani kutatók, régészek és egyéb élettannal foglalkozó tudósok tevékenységét is, mintahogy az egyéb természettudósok is ebbe a táborba tartoznak, hiszen az ő munkájuk az emberiség egyetemes tárházát bővíti   

És ne feledkezzünk a pedagógusokról, hiszen az ő kezükben van a jövő nemzedékének záloga, és a munkájukat sokszor nem éppen a legideálisabb körülmények között végzik.

Nos nézzük meg egy kissé alaposan ezt a kérdést, általában munkának tartom azt a tevékenységet, ami valamilyen új nemzeti és nemzetközi értéket teremt, továbbá mindazokat a tevékenységeket, amelyek közvetlen hatással vannak az alkotó tevékenység eredményességéhez, például a mérnökök, az orvosok (akik lehetővé teszik a munkaerő megőrzését) és mindazokét, akik a mérnökök, orvosok munkáját segítik.

Ide sorolom továbbá mindazoknak a tudományos kutatóknak a tevékenységét akiknek a munkája elengedhetetlen egyrészt a már említett tevékenységek korszerűsítésére, fejlődésére, másrészt elősegítik az emberiség életének és a természeti környezet egyensúlyi állapotát, valamint a mezőgazdasági és élelmiszer-feldolgozóipari tevékenységek korszerűsítéséhez szükséges tevékenységet, és nem utolsó sorban a mezőgazdaságban tevőlegesen résztvevők munkáját, valamint az élelmiszer feldolgozó ipari tevékenységet és az ezeknek a munkatevékenységeknek az elősegítésére tevékenykedő gépipari- kölekedéstechnikai, valamint üzemeltetői tevékenységeket.

Amiket teljesen kizárok a valós értéket képező tevékenységek köréből, azok számosan vannak, például a befektetési „szaktanácsadók”, tőzsdei manipulátorok, brókerek, pénzpiaci szereplők, a pénzkereskedők, a jogi pályán tevékenykedők jelentős része, mint az ügyvédek- (nem értelmezhető, hanem alkalmazható, egyértelmű) jogszabályokra van szükség-, ja és ki ne hagyjam a politikusokat, a hivatásos választási szakembereket, megmondó embereket és a mindennapjaink csepűrágó bohócait, a celebeket. Ezeket szépen kézen fogva visszavezetném a politikusok által már oly sokszor hangoztatott „munka világába”, már ha egyáltalán munkára lehet őket fogni.

Ami Matolcsy úr kijelentését illeti ebben a tárgyban, szíveskedjen időnként tájékozódni a bulvármédiában, aminek a segítségével Önök oly sikeresen elterelik a mindennapok átlagemberékek a figyelmét a mindennapok lényeges és életbevágó problémáiról, amivel azt sulykolják, mint annak idején 1947-ben egy bizonyos Rákosi Mátyás az akkori választási plakátjai egyikén, az idézet szó szerinti, utána lehet nézni:

„MUNKÁSOK, TI DOLGOZZATOK A PÁRT MAJD GONDOLKODIK HELYETTETEK”

Nos erről ennyit, visszatérve a bulvármédiára, csak figyelni kell a riportalanyokat… Mi akarsz lenni, ha Te nyered a „Csillag születiket”, vagy az „X” faktort, a VV akárhányat, vagy az egyéb nevesincs vetélkedőket?!

A válasz, híres ember, a többit már csak én teszem hozzá, mert az ad egy hosszabb-rövidebb életű ismertséget, viszonylagos anyagi jólétet (már az átlagemberhez képest) és ha netán valamelyik producer a nézettségi mutató emelése érdekében fantáziát lát a figurában, talán egy pár évvel kitolja az illető ismertségi lehetőségét.  A divatszakmáról, a fotómodellek világáról, a mindenféle rendű és rangú szépségversenyek szereplőiről már nem is akarok beszélni. A talmi csillogás, a „Dubajozás”, hosstesskedés mindig is vonzóbb volt, mint mondjuk az Újpesti cérnázóban robotolni éhbérér három műszakban. És az vesse rájuk az első követ, aki egy adódó lehetőséget kihagyna, ha megkínálnák vele.

Lássa be igen „tisztelt” Matolcsy úr, a tényleges nemzeti értéket előállító munkának ma vajmi kevés vonzereje, sőt becsületes sincs, és erről a társadalmi tudatformáló, arculattervező, „szakemberek” is vastagon tehetnek, meg az az örök emberi óhaj, „…Miért éljen olyan keservesen az én gyermekem felnőttként, mint én?”  Persze ezekhez a jámbor óhajokhoz hozzájárulnak a különböző színes prospektusok, utazási reklámok, bulvársajtók is, hiszen tele vannak gondtalanul, a tengerparton bronzbarnán  sütkérező szép fiatal és gazdag emberekkel, akik feltehetően nem éppen nehéz fizikai munkával, hanem a Pénzpiaci kereskedelemmel, tőzsdézéssel, vagy mások szórakoztatásával keresték meg a vajas kalácsra valót.

Nos ezek után azt gondolom, hogy amíg a hazai elit is ilyen példát mutat, mert ismerek itthoni hírességeket,  akik az itthon kedvezőtlenre forduló időjárás elől elmennek a meleg tengerpartra, vagy télen a svájci és a francia Alpokban síelnek nem kis pénzt elköltve, vagy minden évben egy fél évet külföldön hajókáznak, netán egy jó buli kedvéért átugranak Monacóba, egy jó pizzáért átrepülnek kedvenc New York-i éttermükbe, nos ezek után szíveskedjen takarékra tenni a száját és próbáljon meg előbb a saját berkein belül szétnézni, mi a valóságos helyzet a kiváltságos, napról napra élő nagyon is felső középosztály és a „rabszolgák” között, akiknek a termelő munkája nélkül maguk (nemcsak nálunk, de világszerte) nem is létezhetnének.

Persze mindehhez hozzáteszem, hogy az Európai Unóba delegált képviselőket sem fogják a becsületrend lovagjainak kitüntetni. Elég csak megnézni a You tube-on azt a német készítésű riportfilmet, amit egy német televíziós stáb készített a Bruxellesi központi irodaházban, hogy hogyan menekültek a riporter kérdései elől, mint a patkányok, amikor az illető érdeklődni próbált a munka nélkül felvett havi Euró ezrek  ügyében. Ezek sem jobbak az itthoniaknál, de legalább tudom, honnan vették a mintát.

Magyarország, 2012-09-22

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Egy Blogger gondolatai...

Egy Blogger gondolatai a gondolati-és sajtószabadságról

Eltöprengtem azon, én mennyivel jobb helyzetben vagyok, mint egy hivatásos újságíró. Engem nem irányítanak a laptulajdonosi érdekek, nem izgat, hogy elég hirdetői bevételre teszek-e szert, nyugdíjasként még az sem idegesít, vajon fizetnek-e a cikkemért, és húzza-e az orrát a szerkesztőm, vagy a főszerkesztőm a cikk hangvétele miatt, vajon nem fog-e letolást kapni a mindenható sajtócézártól, amiért ilyen cikket engedett megjelenni, és esetleg még ki is rúghatják ezért.

Sajnálom ezeket az embereket, mert legjobb szándékaik ellenére a hatalom, az üzleti érdek, vagy csak egyszerűen bizonyos „felsőbb hatalmak” szeszélye folytán sokszor nem írhatják meg azt, amit - pedig jól tudják-, meg kellene írniok, vagy meg kellene jelentetniük. De az üzleti és politikai szándékok mindezeket a szándékokat mindannyiszor felülírják, és mint tudjuk, szél ellen nem lehet… mert visszafröccsen.

Ezért maradok inkább a jól bevált, és viszonylag független bloggerkedésnél. Bár mint értesültem róla valamelyik hivatalos sajtóorgánumban, a T. E. K. nevű hivatalos szervezet a „rossz nyelvek” szerint milliárdokat költ az Internet megfigyelésére, és ha itthon is úgy dönt a nagyhatalmú főméltóság, hát górcső alá kerülhet a teljes internetközösség, és akkor, jaj lesz azoknak, akik kilógnak valamilyen mérce szerint az általuk kívánatosnak tartott sorból.

Hátra lesz kötve a sarkuk, kukoricán fognak térdepelni és a szőnyeg szélén várják majd a döntést a sorsuk felöl, hogy miként fogják majd végezni.

Azért őszintén remélem, eddig a határig csak nem merészkedik elmenni a jelenlegi, diktatúrára hajazó nagyméltóságú „főhalljakendek” kicsiny, de magát mindenhatónak képzelő hada.

Persze a jelenlegi állapotokat figyelve, mindezek után simán megállapítható azon közírói tevékenységek sora, amit viszonylagos biztonsággal a nyugalmas foglalkozások között lehet említeni. Ilyen például a manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvendő szakácskönyvírás, a gasztroblog, vagy a mindenkori aktuális és jövőbeni divattrendekkel foglalkozó rendkívül érdekfeszítő írások tucatja, vagy esetleg egy rétegfolyóirat, amely a jelenlegi és a közeljövőben kereskedelmi forgalomba kerülő szórakoztatóelektronikai kütyükkel foglalkozik. Népszerűek és senkinek a begyét nem piszkálják – kivéve a szegényebb, átlagkeresetből vegetáló réteget - a luxus utazási kalauzok díszes-míves kiadványai is. Lehet valaki még nagyon jó, befutott műkritikus is (bár egyes művek kritizálása nem javallott), esetleg zsűritag az „X” faktorban, vagy a „Csillag születik”-ben,

Tehát a fenti felsorolásból kitűnik, hogy azért az írott sajtónak és a szólásszabadságnak azért van tere. Mégha bizonyos korlátok, közé van is szorítva. De csak a biztonság kedvéért, meg ne szédüljön szegényke a fene nagy szabadságtól, még a végén baja lehet.

Mert kérdem én nagyon nagy tisztelettel, ki hallotta azt a hírt, hogy politikai nemtetszés okán, a méltán híres Stahl Judit féle szakácskönyvet betiltották, mert egy politikusfeleség nem tudta a közölt recept leírása alapján elkészíteni a túróstésztát, pőrcel. Mert nem tudta szegénykém, mi a fene az a pörc, a Julis meg éppen kimenőt kapott és egyébként is, miért írhat a Stahl ilyen badarságokat le. Hát senki, mert ilyen hír nem is volt!

Szóval azért lássuk be, van itt tér a tehetségek kibontakoztatására, csak nem kell mindjárt azzal foglalkozni, ami zavarhatja a méltóságokat úri nyugalmukban, vagy a szegény nép érdekében végzett folyamatos szabadságharcukban a mocskos, ellenséges külvilággal szemben.

Egyébként is kit érdekel az „aljanép”, azoknak úgysem jó semmi, nem tetszik nekik a jólét, a luxus, már a mai urak jóléte és luxusa, és hiába vannak olyan sokan az elégedetlenek, a hadsereg és a rendfenntartó erő úgyis a mai urak kezében van.

Legalább is a következő választásig.

Bár ahogy az ellenzéki szekértábort elnézem ezzel a százfelé húzó sok önjelölt népvezérrel, megint van esélyük nyerni.

Tehát a végső tanulság, maradok Blogger, amíg hagynak!!!

Magyarország, 2012-09-24

Kollányi Ferenc, 06 30/408.9830, f.collany@gmail.com  

A törvényesített népirtás...

A törvényesített népirtás története 

Ma megint hallgattam egy rádióriportot, ami egy döbbenetes, de sajnos az előző Orbáni gondolathoz nagyon is odaillik. Mégpedig ahhoz, hogy egy korábbi kijelentésében valami olyan hangzott el, hogy ebben az országban tulajdonképpen hat-hétmillió ember is elég.

Hogy ezt a korábbi mondását miért idéztem, annak egyszerű oka van.

Az újabb és immár bevezetett egészségügyi jogszabály, vagy törvény, vagy rettenetes agymenés ( a nem kívánt rész törlendő) most a cukorbetegeket vette célkeresztbe és most megindult a törvényesített szelektív népirtás.

Hogy miért írom le ezt a morbidnak ható jelzőt, annak a következő a magyarázata:

Bizonyos cukorbetegek, mint azt az egyébként- nekem legalább is - nagyon rokonszenves riportalany, név szerint Bence Rita a „TASZ” betegjogi képviselője elmondta, nem csak cukorbetegek, de ráadásként még egyéb betegségektől is szenvednek sok esetben egyidejűleg és ezért a különböző bajaikra egyidejűleg szedett gyógyszerei miatt a jogalkotók által kívánatosnak tartott és előírt laboratóriumi értékeket a magasságos atyaúristennek sem sikerül produkálni.

Mellesleg egy ilyen laborvizsgálatot egy félévben maximum két alkalommal lehet megejteni technikai okokból.

Ezt az összefüggést az éppen aktuális értékeket vizsgáló háziorvos csak konstatálhatja a törvény szerint, de a befolyásoló tényezőket nem veheti figyelembe, azaz nincs mérlegelési jogköre, a lehetősége csak a törvényi előírás betartásához van. Pedig tudja szegény, hogy az összetett halmazati betegségekkel küzdő páciens hiába tartja be véres verítékkel az előírt diétát, nagyon jól tudja, a nem megfelelő laborérték miért mutat kedvezőtlen értékeket. Meg kell fosztania a beteget a korszerű gyógyszer támogatott használatától.

Ezt megtetézem még azzal a közimert szociográfiai helyzettel is, hogy a riportalany által is említett okokból az előírt diétás, azaz az egészséges étrend  a mai átlagjövedelem mellett elérhetetlenül drága, ezért a többség számára elérhetetlen. Persze azok a grémiumtagok, akik ezt a nem kellően átgondolt törvényt jóváhagyták, nem küzdenek olyan napi megélhetési gondokkal, mint az érintettek legtöbbje.

Kíváncsi lennék, vajon ezek az urak a törvénykezés előtt, tartottak-e egy kellő mélységű, a teljes lakosságra kiterjedő országos felmérést, például arról, hány embernek van lehetősége az ideálisnak tekintett egészséges táplálkozáshoz?  Vajon hány család van ma ebben az országban, ahol csak a legolcsóbb, és legsilányabb, legegészségtelenebb és legegyhangúbb táplálékhoz jutnak, és sokszor az idősebbek csak kétnaponta esznek.

Mert így legalább a gyereknek jut, vagy neki is csak akkor, ha éppen az iskolában vagy az óvodában jut erre lehetősége. Ismerve a tényleges átlagos havi jövedelmet, ami jócskán a KSH adatai alatt van, kifizetve a havi szükséges rezsit – már ha tudjuk – a maradék éppen csak ara elég, hogy kenyéren és zsíron elvegetáljon a többség a következő fizetésig. Ez még akkor is igaz, ha valakinek lehetősége nyílik valamilyen mellékállásra, mert akkor legalább a rezsivel nem maradnak el

Vajon ezek az urak tudják-e, hogy egy (egyébként többségben lévő) szegény átlagmagyar éléskamrájában mi a szokásos készlet? Hát én elmondanám uraim, Kenyér, zsír, hagyma, krumpli, azaz burgonya, liszt és só, meg egy kis kristálycukor. Gyümölcsre, friss zöldségre általában nem telik. 

A húsfélék szintén ritka vendégek errefelé, ha netán marad valami lehetőség, akkor a mama vesz egy negyed kiló párizsit, ami mint azt Önök nagyon jól kellene, hogy tudják, hetven százalék vizet és egy rakás tartósítót, élelmiszer színezéket, meg nem éppen emberi tápláléknak való ilyen-olyan nyesedékeket tartalmaz, magyarul a tápértéke NULLA. 

Ezek után ha még arra is kíváncsiak, hogy ezek a családok, emberek mekkora havi jövedelemből kel vegetáljanak, vegyék le a jólszabott Hugo Boss öltönyeiket, hogy ne ríjanak ki a tömegből, és nyissák ki a fülüket.

Utazzanak reggelente a buszon, villamoson, a bejárókkal teli vonaton és figyeljenek. Esetleg menjenek el az állateledeleshez és nézzék meg, hány nyugdíjas öreg ember áll sorban, hogy kutyának való farhátat, csirkelábat, kutyaszalámit, vagy egyéb, még emberi fogyasztásra talán még alkalmas ételféleséget vegyen magának. És utána, ha mindezt látták, álljanak szembe a saját tükrükkel, köpjék szembe magukat, és ne magyarázzanak ezeknek az embereknek a dübörgő gazdaságról meg a tudatos egészséges táplálkozásról és az egyéb „okos” életvitel javító módszerekről. Ezeknek az embereknek tele van a nemlétező hócipőjük az Önök által hazudott és vizionált szebb jövővel.

És tulajdonképpen az illetékesek ezt nagyon is jól tudják, hiszen ők is itt élnek, csak nem utaznak tömegközlekedési eszközökkel, nem hallják a nép hangját, hiszen az „egy, maximum sofőrrel együtt kétszemélyes” személygépkocsijaikban nem hallatszik a hangunk.

Ők ezt ma még a bőrükön nem érzik, majd csak fogják, ha az elégedetlenség hulláma, mint egy cunami, átcsap a luxusautóik felett.

És elsodorja a nekünk luxusnak számító, magánhadsereggel védett magánbirodalmaikat, de addig, amíg ez az ár el nem jön, még nyugodtan hoznak antihumánus, embertelen rendelkezéseket.

Azzal persze mélységesen egyetértek, hogy azokon csattanjon az ostor, akikben nincs annyi önfegyelem, hogy az orvosi tanács ellenére mértékletesen éljenek, ne igyanak szeszesitalokat, vagy ne dohányozzanak, hiszen e kettő, nopláne ha együtt van jelen, rendkívül megnöveli a rizikófaktort és az ilyen emberekre tényleg kár egy petákot is vesztegetni az egészségügy amúgy is szűkös keretéből. 

De ettől függetlenül a fenti észrevételeim sajnos igazak a saját tapasztalatom szerint, bár én könnyű helyzetben vagyok, nincs szükségem álruhára, hogy elvegyüljek a tömegben.

Egyébként nálunk egy kicsit nyugatabbra az idős embereket nem a selejtezni való roncsok közé vetik, hanem felhasználják az évtizedeken keresztül meszerzett tudásukat, tapasztalataikat és megbecsült polgárai nemzetüknek, mi pedig mindezt, mint avítt ruhát, kidobjuk a szemétbe.

Még egy apróság, a szegénység, nem közbűntényes kategória. Azért mert többségében szegények vagyunk, azért szégyelljék magukat azok, akik azzá tettek bennünket, akik ennek a haszonélvezői.

De a mesterséges elszegényítés, a mások életlehetőségének az elvétele, a fosztogatás és a szabadrablás az már minősített bűntett

És még valami, ami lényeges, az Orbáni egyeduralom egyfajta „TEOKRÁCIA”, azaz Orbán az „isten” és Semlyén az ő prófétája, meg Lázár János, meg Rogán Antal, meg Szíjjártó és a többi aprószentek

De a Teokrácia csak hangzásában hasonlít a Demokráciára, különben beszélő viszonyban sincsenek egymással és ezt napról napra lehet érzékelni.

Azért nagyon kíváncsi vagyok, vajon Semlyén úr és a KDNP díszkeresztényei mennyire vannak birtokában a Bibliai ismereteknek, mert szívesen segítek egy- két idevágó szó szerinti idézettel Ézsaiás könyvéből, nyomatékosan ajánlom figyelmükbe az alábbi idézeteket:

Ézsaiás könyve/ 4:18,20,21,23, / 32:7,8.

4:18: „ Jaj azoknak, akik a hazugság kötelékével húzzák a vétket”

4.20 „ Jaj azoknak, akik rossznak mondják a jót, és jónak a rosszat,  akik fölcserélik a világosságot a sötétséggel, akik fölcserélik a keserűt az édessel”

4.21”Jaj azoknak, akik hősök a borivásban, és azoknak, akik duzzadnak az erőtől, ha mámorító italt kell keverni”

4.23” Azoknak, akik vesztegetés fejében igazságosnak jelentik ki a gonoszt, és akik még az igazságosságát is elveszik az igazságostól”

32:7” A tisztességtelen ember  eszközei  rosszak, a gátlástalan cselekedetet tanácsol, hogy a hazug beszéddel tönkretegye az elnyomottakat, még amikor helyesen szól is a szegény”

32:8”A nagylelkű ellenben nagylekű dolgokat tanácsol, ő a nagylelkű dolgokért száll síkra”

De még számtalan idevágó idézetet lehetne idézni ebből a – sajnos nem mindenki számára ismert – legnagyobb példányszámú műből, ajánlom kötelező olvasmányként, főképp az egyes politikusok számára

Ez az utolsó szó szerinti ítélet szintén ebből a műből való, de ezt alkalom adtán a nép fogja az érintettek fejére olvasni:

„MENE TEKEL U PARSZIN” AZAZ MEGMÉRETTÉL ÉS KÖNNYŰNEK (HIÁNYOSNAK) TALÁLTATÁL!

Magyarország, 2012-09-22

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Utólagos előszó...

Utólagos előszó a „Blogomhoz”

(Miért született meg ez az oldal?)

Ez úton kérek elnézést az esetleges olvasóimtól, akik megtisztelnek figyelmükkel, és írásaim olvasására áldozzák amúgy sem túl sok idejüket.

Churcill után szabadon, nem ígérhetek mást, csak annyit, hogy ez nem lesz egy lelket szórakoztató irományhalmaz, sem rózsaszín lányregény.

Nem lesz egy receptkönyv a jelenleg is létező, és egyre súlyosabb problémák megoldására, és bár a gasztroreceptek korát éljük, ez legfeljebb a „feketelevesek” variációinak leírásával szolgálhat az érdeklődőknek.

Biztosan lesznek esetleg nem is kevesen, akik eleve nem fognak egyetérteni a véleményeimmel, de úgy tudom, szerte a legalább is normálishoz közelítő világban, gondolati-és szólásszabadságnak kellene lennie, ezért engedtessék meg nekem is a morgás joga, a nem mindennel és mindenáron való egyetértés szabadsága.

Írásaimmal fel akarom rázni a mai szellemileg és lelkileg megnyomorított embereket a tehetetlenség érzését keltő, szinte a tetszhalottság állapotára emlékeztető apátiából, hogy igenis van kiút, hogy ez a számszerűen is hatalmas létszámú tömeg le tudja győzni a saját tehetetlenségét és a törpe kisebbség, által rákényszeríttet méltatlan rabszolgaszerepet.

Ha képesek vagyunk egy olyan egyszerű közös megmozdulásra, hogy valakinek az emléke előtt tisztelegve egyperces néma csendben egyszerre fel tudunk állni, akkor képesek vagyunk arra is, hogy az utódaink és a magunk érdekében egyszerre, közös akarattal az asztalra csapjunk.

A „jognak asztalára”, hogy a jogtalanságokat eltiporjuk, és olyan jogszabályokat és törvényeket alkossunk, amiket nem kell értelmezni, de lehet és kötelező is alkalmazni.

Hogy a „bőség kosarába” csak az nyúlkálhasson bele, aki tett is oda valami értékeset, és senki ne harácsolhasson bűntelenül.

Ne hagyjuk, hogy az immár majd százhetven éves Petőfi költemény csupán

„Írott malaszt” legyen, tegyünk érte.

Mindenki a tehetsége, a lehetősége,  és képességei szerint!

Magyarország, 2012, 09.12.

Kollányi Ferenc,06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Miért félünk...

Miért félünk?!

Tisztelt Bolgár úr, nemrég hallgattam az Árok Kornéllal készült riportot.

Igaza van Neki, ma egyre több ember él félelemben, de meg kell nézni, hogyan jutottunk idáig, és mi az, amit féltünk oly nagyon, mint egyének, mert szerintem ez nem kollektív félelem, hanem az egyén saját félelme.

Saját félelme maga és a szűk családja iránt, valamint azért a kicsi, vagy valamivel nagyobb "vagyon" elvesztésének lehetősége miatt, amit az évei során összedolgozott, vagy mellékesen "összeügyeskedett".

Mert annyira legyünk őszinték legalább ilyenkor, hogy tanultunk az általun egyébként joggal utált oligarcháktól, politikusoktól és egyéb "törzsi" sámánoktól, varázslóktól, mi is megtanultunk ügyeskedni, legalább is kicsiben, vagy egy-két fokkal nagyobb  léptékben, mint ők, de a lopás kicsiben is lopás és nagyban is lopás. Itt csak a nagyságrendek és az érte kiróható büntetési tételek között van különbség, de a lényeg ugyanaz.

Ne eufémizáljunk,  itt aki meg akar élni és ráadásul jól, sőt még annál is jobban meg akar élni, az  kivétel nélkül "ügyeskedik", azaz CSAL,LOP ÉS HAZUDIK!!! 

Nos elérkeztünk a lényeghez, azért nem akarjuk meglépni a szükséges dolgokat a gyökeres változtatás irányába, mert saját magunk is hibásak vagyunk abban, hogy ez idáig fajulhatott, és nem merünk szembe nézni saját gyarlóságunkkal. Kínos dolog, amikor valaki a tükre előtt kénytelen saját magát leköpni, ám sokaknak még ez sem megy. 

Tudja, van egy régi amerikai anekdota::  a New York-i bankárok este a munka végeztével beültek a Wall Street egy kis bárjába kipihenni egy-két korty ital mellett a napi fáradalmaikat, megbeszélni az aktuális problémáikat.

Egyik alkalommal az ifjú bankár - Joe - kéréssel fordult a legöregebb bankárhoz, Jim bácsihoz, adna neki tanácsot. Az öreg megkérdezte,  mi a probléma. Mire az ifjú bankár elmesélte, hogy mikor este zárta a bankot, átnézte a könyvelést meg a kasszát,  és hiányzott egy millió dollár. Az öreg egy ideig gondolkodott, majd így szólt "..- Tedd vissza édes fiam"!!!

Na itt is ezzel kellene kezdeni, minden rendű és rangú tolvaj tegye vissza a "közös asztalra" azt, amit jogtalanul és galádul ellopott,  amíg ez nem történik meg, addig nem lesz rend és nyugalom. Sajnálom, hogy Petőfi immár százhatvan éve íródott szavai a mai napig aktuálisak: "Amíg a bőség kosarából… amíg a jognak asztalánál" ugye ismerősek ezek a szavak?!

Magyarország, 2012-09-17 

Kollányi Ferenc 06 30 408-9830, f.collany@gmail.com

A "Rossz" kezdete...

A „Rossz”kezdete, ahogy én elképzelem

Van egy olyan érzésem, hogy az egész még az őskorban kezdődött. Akkor, amikor az emberek még viszonylag kis csoportokban, törzsi közösségekben éltek, amikor a családok még közösen nevelték az utódaikat, közösen jártak vadászni, bogyókat gyűjteni és egyáltalán a fennmaradásuk érdekében még mindent közösen tettek, mindenki a képességei szerint kivette a részét a törzs mindennapi munkáiból.

Nos úgy gondolom, akkor alakult ki egy mutáns egyed, szinte egyidőben minden különálló törzsközösségben, aki úgy okoskodott, hogy márpedig ő nem fog dolgozni, tartsák el őt a többiek és kitalált egy ma is működő rendszert.

Elhitette a többiekkel, hogy ő a nagy varázsló, aki tud beszélni az akkor éppen aktuális istenekkel, sőt napi kapcsolatban áll velük. Tud esőt csinálni, kapcsolatai révén garantálni tudja a jó termést és az eredményes vadászatot, el tudja hozni az égi tüzet és ellenségeit az istenek villámával agyon is sújthatja.

Persze mindezt a csodát csak akkor tudja teljesíteni, ha a törzs tagjai ősámánságát megfelelően kiszolgálják, és valamilyen helytelen cselekedetükkel nem vonják magukra az istenek haragját. Tulajdonképpen ekkor alakult ki az első ingyenélő herék osztálya és az őket szolgai módon körüldöngicsélő rajongókból alakult ki a politikusok teljesen szükségtelen és gyakorlatilag öncélú, haszontalan csoportja is.  Ezek a sámánok, varázslók és egyéb néven nevezendő szélhámosok ugyanis még azt a jogot is megszavaztatták maguknak, hogy az ő egyetértésük kelljen a törzs vezetőjének kinevezéséhez, így azután már nem volt nehéz a törzsfőnök körül legyeskedő talpnyalók, tanácsadók és egyéb tisztségviselők kijelöltetése, persze a nagyon fontos önérdekeik szem előtt tartásával.

Tulajdonképpen, már ha a fejlődés technikai és a morális spiráljait megnézzük, a helyzet ma sem sokat változott. Amíg a technikai spirál már az eget veri, addig a morális spirál még mindig a bányászbéka alsó fertályától alig néhány lábnyira vergődik.  Már a jövő századot is elérő szintre vittük az ön- és közösségpusztító gyilkos módszerek egész arzenálját, ezzel szemben az etikai – morális szintünk megrekedt valahol a neandervölgy egyik zugában. Persze a mai varázslók, sámánok mostanság másképp hívatják magukat.  Egyesek a népvezér titulust használják, mások elnök úrnak szólíttatják magukat, megint mások a jól csengő miniszterelnök, államelnök, vagy esetleg a pártvezér elnevezést részesítik előnyben. Tulajdonképpen mindegy a név, csak a közös munkából ne kelljen kivenni a részüket, csak annak gyümölcseit, hasznát elvenni, de azt bőségesen.  És a nép, az istenadta nép több ezer, sőt több százezer éve tűri, hogy ez a kártékony emberi mutáns faj eltartassa magát és parancsolgasson a jelentős számú többségnek, a helyett, hogy egy űrhajóval beküldenénk őket egy úgynevezett „fekete lukba”, ahonnan azután a büdös életben nem kerülnének elő. 

Ezt a likvidálási kérdést annál is fontosabb lenne elkezdeni, mert ez a mutáció egyre szaporább és úgy fogunk járni, mint egyes influenzavírusok esetében, amikor a vírus egy már régóta használt gyógyászati eljárással szemben kifejleszt egy rezisztens fajt, amire a régi gyógymód hatástalan, de új nincs, és védtelenek leszünk ellene. 

Már ma is mutatkozik annak a jele, hogy a rezisztens mutáció fejlődése elkezdődött.

Ez azzal a veszéllyel járhat együtt, hogy az emberi faj, mindegy, hogy fekete, fehér, sárga vagy akármilyen, kipusztulhat,  és az sovány vigasz, hogy megfelelő életkörülményeik hiányában ezek a káros mutánsok is elpusztulnak, mert mint minden élősködőnek ennek a káros dögnek is szüksége van „gazdatestre” és ha ez elpusztul, akkor az élősködőnek is vége.

LEHET, HOGY ÚJRA KELLENE KEZDENI AZ EGÉSZET ?!

Magyarország,2012-09-18

Kollányi Ferenc,06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Gondolatok a történelemről...

Egy kis törtétnelmi áttekintés a nmagam módján és kissé tréfásan

„Dióhéjban”

Sokszor töprengtem és töprengek ma is, mik voltak az előzmények, hogyan látom én az eddig megszerzett ismereteim, valamint az ezekből leszűrt gondolataim alapján a történelmünk és a környezetünk alakulásának miértjét, mi vezethetett a világban és a szűkebb környezetünkben – jelesül Európában – az elfoglalt helyünkhöz a nemzetközi értékrendben.

Az általam tapasztaltak alapján a rólunk kialakult kép nem teljesen egyértelmű, mintegy 70 %-ban negatív, bár inkább a tudomány területén tevékenykedő egyének és az egyszerű kétkezi, dolgos emberek - mint egyének - megítélése esetében pozitív. Sajnos politikusaink és az úgynevezett elit osztályba tartozók esetében ez már távolról sem mutat ilyen kedvező képet. Ráadásul a mai politikai elit által mutatott jegyek nem adnak okot a derűlátásra. A mai politikai elit alatt a több mint százötven éve regnáló, különböző rendű és rangú, mindenféle színben játszó politikai bábszínházi szereplőket értem. Egyes politológus-társadalomtudós, szociográfusok a mai széles társadalmi rétegek frusztrációját és az ebből fakadó negatív általános hangulatot Trianonra vezetik vissza, hiszen vesztesnek lenni nem éppen kellemes tudat. Ehhez járul még az egyes társadalmi osztályok eltűnése, (lásd. Polgári középosztály), a meglévő rétegek egyre nagyobb arányú leszakadása a mélyszegénység irányába, a minimális felemelkedési lehetőség reménye nélkül. A mai politikai elit egy jelentős része egyrészt szociálisan érzéktelen, másrészt egy hangadó része mindezt meglovagolja egy nagyon erős populista handabandázással, mert ellenségkép kell, hogy a belső problémákról eltereljük a figyelmet, tehát az általános közellenség szerintük a nyugateurópai hatalmi elit, mert elvették tőlünk az országunk kétharmadát és ezzel anyagilag és gazdaságilag a csőd szélére, kergettek bennünket. És mint ahogy mostanában hallom, a hazánkat sújtó idei recesszió is az átkos nyugatnak köszönhető (legalább is Matolcsy és Orbán meg a kritikátlan sleppje szerint). Nos ideje lenne felébredni, amíg nem késő!!! De erről majd később, ezt most hagyjuk,

Nos, kezdjük az elején, csak szépen, sorban.

Nem tudom, közismert- e az a tény, hogy még Attila idejében, amikor az a bizonyos döntetlenre végződött a Catalaunumi Aetius kontra Attila féle mérkőzés zajlott, a visszavonuló hun hadtestek közül az egyiknek annyira megtetszet az egyik kies svájci  völgyecske, hogy több mint ezer évig békés, ,  éldegéltek a világtól oly annyira elzárva a világtól,  hogy be senkit nem engedtek és aki mégis valahogy betévedt hozzájuk, azt többé ki nem engedték. Ebbe a völgybe ezer évig út sem vezetett, az ezerötszázas évekig, legalább is a környékbeliek nem ismerték az ott élőkön kívül. Ezt a völgyet ma is „Hun” völgynek hívják  Svájcban és bár az őslakosokkal jól megfértek, az echte svájciak mégsem szívlelték a jövevényeket, barbároknak tartották őket, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a korabeli európai „urakkal” ellentétben a „barbár” Attila több nyelven beszélt, írt és olvasott, míg a magukra oly büszke európai barlanglakó urak legtöbbje még a nevét sem volt képes odakaparászni a fóliáns aljára, erre külön házírnokot tartottak.

Mielőtt tovább mennénk, nem árt ezt tudni. Nos ennyit elöljáróban az akkori művelt Európáról, és most nézzük hogyan is festett ez az elit klub.

Nagy tisztelettel megemlítem, hogy az Európai „Klubtagságért” már jóval az 1990-es évek előtt volt Magyarországról jelentkező, az illetőt ma úgy ismeri a történelem, hogy Ő volt az államalapító, Szent István. Ő ismerte fel először, hogy nem kapunk polgárjogot Európában, ha nem próbáljuk a „klub” társasági normáit magunkévá tenni, hiszen a „kalandozó”, vándorlegeltetéssel és szabadrablással foglalkozó, csak „magyarok” gyűjtőnévvel illetett rablóhordák, garázdálkodásait egy rövid ideig eltűrték az akkor már viszonylag konszolidált társadalmi formákban élő nemzetek, de nem sokáig.  

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az angol nyelvben hangzása miatt nagyon könnyen összetéveszthető a „hungry” és a „Hungary” szó, az egyik éhes csavargót jelent, a másik vagyunk mi! (Ez valószínűleg nem a véletlen műve!!!)

Augsburgnál az akkor már szervezett egyesített haderők alapos leckét adtak a puszták rablólovagjainak, és István megértette, hogy alapjaiban át kell alakítani az addig laza törzsközösségben élő, nagyon is öntörvényű népcsoportok életét. Szigorú törvények korlátai közé kell terelni a renitenskedőket, és hogy szalonképessé tegye a nem éppen baráti hétvégi zsúr közönségére emlékeztető kissé modortalan törzsi lófőket és főembereiket, alapos tisztogatásba és népnevelésbe kezdett. Ezt megtetézendő, Isten földi helytartójától, magától a pápától kért koronát és áldást az uralkodására, jelezve a sámánok népének, hogy az általuk ismert istenségnél erősebb és hatalmasabb ISTENTŐL kapta a jogot a felettük való hatalom gyakorlására, és aki ennek ellenszegül az a hatalmas ISTEN ellen cselekszik, ennek, pedig a következménye a vétkesre nézve nem lehet kétséges, a HALÁL!

Ettől kezdve nem tett különbséget rokon és nem rokon között, könyörtelenül betartotta és betartatta „klubtagsággal”vállalt kötelezettségeit, oly annyira, hogy az Európai uralkodóházakhoz kötendő tagságát is megerősítette Bajor Izabellával történt frigyre lépésével.

Továbbá előrelátását igazolta az a tény is, hogy felismerte a törzsek letelepítésének és az akkori kor mezőgazdasági és iparos tevékenységeinek fontosságát, a szükséges, iparhoz értő emberek betelepítését, így kerültek letelepítésre szász és olasz családok is, - csak meg kell nézni a „Magyarországi családfák története” című kiadványt - hiszen aki helyben dolgozik a mindennapi megélhetésért az nem ér rá csavarogni és mások tulajdonát elvenni. István ideje előtt ott voltak a kellemetlen példák, Bizánc, Szentgallen, és az útba eső egyéb települések fosztogatásai, akik nem éppen a magyarok „áldásos” tevékenységeit foglalták mindennapi imájukba, és erősen rontották az éppen „klubtagságért” folyamodó ország imázsát.

Valljuk be őszintén, István előtt eleink egy laza szövetségben élő, fosztogató rablóhordaként járták kelet-közép és nyugateurópát és ha nincs egy nagyformátumú, előrelátó államférfi, akkor már csak az ijesztő gyermekmesék gonosz alakjaiként élnénk tovább a mai nemzetek emlékében.  Tehát az Európai „klub”-hoz – ma Unióhoz – tartozás szükségessége nem a huszadik század hozadéka és főleg nem Európának volt ránk szüksége, hanem nekünk volt szükségünk Európára. Ennek persze megvoltak az árnyoldalai is. Az akkori Európai hatalmak hamar rájöttek arra a sajnálatos tényre, hogy mi még mindig nem egy egységes nemzet vagyunk, ahány uracska, földbirtokos, valamely helyi hatalommal bíró ilyen-olyan nemesi címet szerzett kiskirály, úr volt a maga szemétdombján és még csak végső esetben sem voltak képesek közösen, a nemzet érdekében egységesíteni erőiket (kivéve 1514-et Dózsa esetében, de akkor is csak a saját nemesi előjogaikat védelmezendő fogtak össze).

Erre számos történelmi eseményt lehet példaként felhozni, például a tatárjárást, ami majdnem a népesség teljes kipusztításához vezetett, pedig szerencsétlen IV. Béla körbeküldte a véres kardot is, egységbe hívatva a hűbéreseket, akik a földváraik mögött mindaddig biztonságban érezték magukat, fütyülve a királyi parancsra, amíg a tatár a fülüknél fogva, mint a nyulakat, ki nem szedte onnan őket, hogy azután a hadra fogható foglyokat a hadjáratok esetén az első sorba hajtsák, s ha vonakodtak menni, hát lenyilazták őket.  Nagy szerencsénk volt, hogy menet közben a legfőbb tatár hadúr elhalálozott, és így az éppen itt vitézkedő rangidős tatár vezérnek sürgős mehetnékje támadt az irányítása alatt lévő seregével együtt a tatárhoni temetés és az azt követő örökösödési marakodás ügyében. Így kaptunk egy kis haladékot a történelem viharos óceánján. De a következő sötét árnyak már kezdtek nyújtózkodni, és egy bizonyos keletről észlelt oszmán mozgolódás már nem sok jót sejtetett a továbbiakra, bár egy kis haladékot kaptunk a felkészülésre. Hogy ez mennyire sikerült, az már egy másik történet. Tehát volt mintegy két évszázadunk, amit ha jól használunk fel, megerősíthetjük az államhatalmat.

Persze egy olyan országban, ahol ahány terület, annyi népcsoport, és annyi kiskirály, nagyon macerás dolog a központi akaratnak érvényt szerezni és ez nem is ment minden tányérzörgés nélkül. Hát még egy kényszerházasságban?

Sokszor hivatkoztunk azokra a szép dicső időkre, amikor három tenger mosta országunk partjait, csak azt felejtjük el, hogy ez részben a diplomáciai házasságkötések, részben a hódító háborúk eredménye volt. Egész egyszerűen rátelepedtünk más, szabadságszerető népek nyakára, nem is szerettek bennünket oly nagyon sokan. Voltak is belőle lokális jellegű nemtetszés nyilvánítások, de dicső erőskezű Könyves Kálmán urunk jóvoltából az esetek jelentős részében győzött a diplomácia, na és a túlerő.  Na ja, a „meggyőzés” és a rábeszélés ereje sokat segít némelykor!

Majd egyszer csak, úgy az ezernégyszázas évek első harmadában üzent Európának és a pápának a magas porta, hogy az oszmán birodalom Allah akaratából és segítségével úgymond „baráti látogatást” tenne és bizonyos ellentételezések esetén esetleg reménykedhetnének a fényességes szultán kegyelmében, már amennyiben erre alkalmasnak találná a „fényességes tekintetű” a meghódítandó Európa gyaur népességét, mi több, a pápa őszentsége ismerje el Allah nagyságát és Velence ne kalmárkodjon az Ő  engedélyük nélkül, sőt, csak úgy futólag holmi város kulcsainak átadása  is megemlítetett.  

Az éppen hivatalban lévő római pápa és a velencei doge legott futárokat küldött Magyarhonba, hogy az új „klubtagok” most igazán bebizonyíthatnák hovatartozási alkalmasságukat és hűségüket a keresztény világ és a pápa őszentsége irányába, és legyenek oly jók, ugyan védenék már meg Európát a nemkívánatos oszmánbarátkozási próbálkozástól, a pápa még bizonyos keresztény vitézek segítő csapatait is kilátásba helyezte.  

És lőn csoda, egy a magyar történelemben Hunyadi Jánosként ismert, egyébiránt Szibinyányi Jan néven a vajdaságban született úriember úgy döntött, hogy Ő már biza Nándorfehérvár alatt erőnek erejével ráveszi a fényességes szultánt a baráti találkozó elhalasztására, már ami a velencei urakkal és a pápa őszentségével lett volna aktuális az oszmán birodalom akkori feje szerint. Azaz egyszerűen kiporolta a kutya török bugyogóját, úgy, hogy az elkövetkezendő évek – leszámítva egy- két belvillongást – az ezerötszázas évek első harmadáig viszonylag békésen zajlottak. A délvidéket egy már korábban említett Szibinyányi Jan nevezetű honosított atyafi és egy bizonyos Zrínyi Miklósra magyarított Zerin vári (Szigetvár, ha így jobban ismert) horvát bán biztosította a törökök szórványos próbálkozásai ellen. (zárójelben jegyzem meg, ezek az urak nem magyarok voltak, inkább szimpatizánsok, már, hogy ne essünk tévedésbe a „nemzeti hősöket” illetően). 

Közben azért itthon is történtek nagy horderejű dolgok. A hálás magyar urak, tisztelegve a Nándorfehérvári győző előtt, a Duna jegén, egy arra alkalmas időpontban, nyíltszíni előadás keretében királlyá választották a nagy – mostmár – Hunyadi János nevezetű nemzeti hősünk „Mátyás” nevű egyenesági leszármazottját, és kezdetét vette újfent a központi hatalom megerősítése, valamint egy igen hatékony, korszerű, un. Gyorsreagálású hadtest felállítása, melynek a szükséges eszközökkel, anyagiakkal és élelemmel, valamint ruházattal való ellátása az urakra, illetve, mind minden jobb helyen akkoriban, a dolgos köznépre hárult. Ez volt a nevezetes és Európa szerte híres-hírhedett fekete sereg, az első igazán hatékony zsoldos hadosztály. 

Ez a korabeli viszonyok között egy nagyon ütőképes és kellő tudással rendelkező, regulárisnak mondható központi irányítású hadsereg volt. Az Európai „klubtársak” eléggé vegyes érzelmeket is tápláltak az új tag ilyetén formájú megerősödése irányában. Bizony ennek volt is némi alapja, hiszen amikor az osztrák császár magára haragította Mátyásunkat, az rendkívül „igazságos” nekibuzdulásában rágyújtotta az okvetetlenkedő szomszédra a „Burg” nevű lakhelyét Bécs városában. A nemzetközi retorzió akkor elmaradt.

Amikor a mi igazságos Mátyásunk ráunt a cseh király –Potjebrád - Katalin nevű leányára, ki akkoriban a hites feleség szerepét alakította, egész egyszerűen hazazavarta a méltóságos apjaurához az alkalmatlannak tartott hitvest, és némi politikai megfontoltságból Itália felé tekintgetett, egy minden tekintetben alkalmasabbnak látszó hölgy leánykérési ügyében.

A keresett hölgyet meg is találta Beatrice személyében, minek következtében az új asszony természetesen hozta magával részint a személyes szolgálatára hívatott talján személyzetet, és a minden időkben a dámák részére nagyon fontos aktuális divatot, másrészt, a „barbár” magyarokhoz elhozta a reneszánsz kultúra magvait és annak terjesztőit, művelőit.

Ez egyébként nagyon hasznos cselekedet volt, már ránk is fért egy kis nyugati kultúra, ne csak a por és a piszok ragadjon ránk, különös tekintettel a tisztálkodási szokásokra.

Ekkor volt Könyves Kálmán uralkodása óta először lehetőség az ország felzárkóztatására az Európai „klubtagság” akkori szintjére, ami, azért legyünk tárgyilagosak, akkor és később sem volt éppen a legbarátibb társasklubnak nevezhető „balettintézeti tanoda”.

Tulajdonképpen Mátyás haláláig viszonylagos béke volt és némi építkezések is gyarapították hazánkat.  Halálával egy pozitív irányú fejlődési szakasz tört meg, és sajnos ez jó időre visszavetette az országot a fejlődésben, ekkor ment el először Európa zártkörű klubja mellettünk, hozzánk képest legalább egy lóhosszal.  Most fog bekövetkezni az a korszak, amely a magyarországi történelem legsötétebbnek nevezhető lapjait tartalmazza.

Mátyás halálával kezdetét vette a trón örökléséért folyó áldatlan viszálykodás. A vádaskodásokkal, gyilkosságokkal és cselszövésekkel tarkított időkben nagyon úgy tűnt, az ország a marakodó főurak jóvoltából darabokra szakad. 

Akkoriban Erdély egy érdekes színfoltja és történelmileg igen vitatható területe volt a déleurópai térképnek. Többen is jogot formáltak a fennhatóság gyakorlására több-kevesebb sikerrel, miközben az Erdélyben tényleges hatalmat gyakorló urak, a vajdák, és a különböző fejedelmek, mondhatni pályázatot írtak ki, az „ara” kezének elnyerésére.  De igazándiból nem akartak ők soha idegen uralmat, mindig is a teljes önállóságra törekedtek, oly módon, hogy arrafelé barátkoztak, aki biztosíthatta számukra az oly nagyon áhított önállóságot.

Persze kérő akadt jócskán, hiszen egy nagyon is kedvező tulajdonságokkal, pl. ásványi kincsekkel rendelkező és geopolitikailag is határmezsgyén lévő terület, szinte egyfajta kereskedelmi csomópont volt az akkori Európa és a Balkán, illetve kelet felé. De tulajdonképpen ők mindig is önálló fejedelemségként óhajtottak létezni, ami egyik közelben lévő hatalmasságnak sem tetszett, tehát ők egy picikét billegetve a mérleg nyelvét, folyamatosan lavíroztak a kérők között. Hol a magyar, hol a török, hol a moldáv, vagy éppen a vlah urak között kötéltáncoltak rafinált székely góbé módjára. Az Erdélyi székely magyarsága pusztán egy hamis ideológián alapuló jámbor óhaj.

Pont olyan, mintha azt mondanánk az osztrák atyafira, hogy ő voltaképpen német, mert ő is németül beszél. Na ezt ki is kérné magának a „sógor”. Ennek a hamis ideának a tovább élése okán azt gondoljuk, hogy jogot formálhatunk a területükre és az ott élő népek feletti rendelkezésre, de  ez pusztán egy szépen „matyóhímzett” fantazmagória, amiben ringatjuk magunkat most is, és  már évszázadok ót

Ezt a hamis képet el kellene végre felejteni, persze ehhez az is kell, hogy ezzel Erélyben se manipuláljanak. Mert az a helyzet, hogy mindig oda tartják a kezüket, ahonnan esetleg kaphatnak valami pluszt, de cserébe függetlenek akarnak lenni.

Ez a manipulatív viselkedés most is erősen tetten érhető náluk.

Elég, ha csak a nemes és nemzetes erdélyi püspök úr őfőméltósága, Tőkés László nevét említem. A drága lélek úgy jár a magyar kormány által bőséggel nyitogatott pénzeszsákra, mint légy a mézre, és nem átall felesküdni a Fidesz-KDNP zászlajára az összes erdélyi és csángó magyar nevében.

De ez már csak egy apró kitérő a mába.

Nos hát folytassuk a szégyenteljes ezerötszázhuszonhatos esztendő gyászos következményeivel és annak belpolitikai előjeleivel.  Ez bizony nem lesz minden krimitől mentes időszak, bár vannak bizonyos tragikomikus elemei is, szinte súrolva a fekete humor határát.

A következő részt teljes egészében ennek fogom szentelni, de egy kis türelmet kérek, nekem is fel kell készülnöm a témára.

Magyarország, 2012,09.15

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com

Tisztelt Bolgár György úr...

Tisztelt Bolgár György szerkesztő úr!

A klubrádió hallgatójaként úgy érzem, meg kell nekem is írnom a véleményemet a ma nap-mint nap tapasztalható, finoman fogalmazva, igencsak kedvezőtlen társadalmi jelenségekről.

Ami a kormány diktatórikus módszereinek kritikáját illeti, tökéletesen igazuk van az elégedetlenkedő hozzászólóknak, ám el kellene gondolkodni, miért tehetik meg ezt az arrogáns viselkedést a nemzet többségével szemben?!

A válasz nagyon egyszerű és csak vissza kell tekinteni az elmúlt korok, a magyar történelem eseményeire, az ok-okozati összefüggések logikus hálózatot alkotó rendszerére.  A teljesség igénye nélkül levonható a tanulság. Igaz, alaposan leegyszerűsítve, pontokba szedem az én magyarázatomat:

1) gyáva népnek nincs hazája

2) amíg csak egymástól különálló szekértáborokban gyűlnek az elégedetlenkedők, a saját különbejáratú vezérürüikkel, addig nincs lehetőség összefogásra a közös akarat érvényesítésére.

 3) Széchenyi ismert mondása azzal a végső konklúzióval zárul: „….De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba” !!!  Ez a szó szerinti idézet a méltánytalanul háttérbe szorított – és élete második felében politikailag ellehetetlenített – az én szememben a legnagyobb magyar sommás véleménye, ráadásul nemcsak akkor, de ma is érvényes.

4) Az utóbbi évtizedek alatt mesterségesen kialakított politika iránti apátia és az egyéni érdekek sulykolása a köztudatba – „csak a magad dolgával törődj, ne üsd bele az orrodat a másik dolgába, mert megütheted a bokádat” szemlélet erősítése kialakította azt a függőségi tudatot, ami félelmet szül az egyénben a mindenkori hatalom gyakorlóival szemben!

Az emberiség történelmében már sokszor gyakorolt „Oszd meg, és uralkodj” elve most is tetten érhető, és a húrt addig feszítik, amíg csak tudják.

Tudomásul kell vennünk, hogy a gazdasági gondokat csak hozzáértő gazdasági szakemberekkel lehet megoldani, itt nincs helyük a politikus szemfényvesztőknek. Egyébként is, ahogy egy nagyon régi kínai mondás tartja: „… a politika a hazugság művészete”.

De a mi politikusaink még ezt is a csepűrágás szintjére küzdötték le, és kellőképpen hiteltelenekké váltak szinte minden téren az elmúlt évtizedek során. A hungarista, kuruckodó, irredenta elmezavarodottakkal meg kell értetni, hogy szereptévesztésben vannak.  

A VILÁGNAK NINCS SZÜKSÉGE MAGYARORSZÁGRA, MAGYARORSZÁGNAK VAN SZÜKSÉGE A VILÁGRA

Ha a mi kegyelmünkből és gondatlanságunkból még a mai napig a nyakunkon ülő – állítólag bennünket képviselő – urakkal nem lehet értelmesen szót váltani, csak egy lehetőség marad!

 AKÁR ERŐSZAKKAL IS, DE EL KELL KEREGETNI ŐKET !!!!!!!

De ha mi, az elégedetlenkedők  alapvető változást akarunk, akkor nem sopánkodnunk, hanem cselekednünk kel, méghozzá gyorsan!!!

Magyarország, 2012, 09.05.

Üdvözlettel: Kollányi Ferenc, 65 éves, ma még élő nyugdíjas

06 30 408-9830, f.collany@gmail.com