Gondolatok a történelemről...

Egy kis törtétnelmi áttekintés a nmagam módján és kissé tréfásan

„Dióhéjban”

Sokszor töprengtem és töprengek ma is, mik voltak az előzmények, hogyan látom én az eddig megszerzett ismereteim, valamint az ezekből leszűrt gondolataim alapján a történelmünk és a környezetünk alakulásának miértjét, mi vezethetett a világban és a szűkebb környezetünkben – jelesül Európában – az elfoglalt helyünkhöz a nemzetközi értékrendben.

Az általam tapasztaltak alapján a rólunk kialakult kép nem teljesen egyértelmű, mintegy 70 %-ban negatív, bár inkább a tudomány területén tevékenykedő egyének és az egyszerű kétkezi, dolgos emberek - mint egyének - megítélése esetében pozitív. Sajnos politikusaink és az úgynevezett elit osztályba tartozók esetében ez már távolról sem mutat ilyen kedvező képet. Ráadásul a mai politikai elit által mutatott jegyek nem adnak okot a derűlátásra. A mai politikai elit alatt a több mint százötven éve regnáló, különböző rendű és rangú, mindenféle színben játszó politikai bábszínházi szereplőket értem. Egyes politológus-társadalomtudós, szociográfusok a mai széles társadalmi rétegek frusztrációját és az ebből fakadó negatív általános hangulatot Trianonra vezetik vissza, hiszen vesztesnek lenni nem éppen kellemes tudat. Ehhez járul még az egyes társadalmi osztályok eltűnése, (lásd. Polgári középosztály), a meglévő rétegek egyre nagyobb arányú leszakadása a mélyszegénység irányába, a minimális felemelkedési lehetőség reménye nélkül. A mai politikai elit egy jelentős része egyrészt szociálisan érzéktelen, másrészt egy hangadó része mindezt meglovagolja egy nagyon erős populista handabandázással, mert ellenségkép kell, hogy a belső problémákról eltereljük a figyelmet, tehát az általános közellenség szerintük a nyugateurópai hatalmi elit, mert elvették tőlünk az országunk kétharmadát és ezzel anyagilag és gazdaságilag a csőd szélére, kergettek bennünket. És mint ahogy mostanában hallom, a hazánkat sújtó idei recesszió is az átkos nyugatnak köszönhető (legalább is Matolcsy és Orbán meg a kritikátlan sleppje szerint). Nos ideje lenne felébredni, amíg nem késő!!! De erről majd később, ezt most hagyjuk,

Nos, kezdjük az elején, csak szépen, sorban.

Nem tudom, közismert- e az a tény, hogy még Attila idejében, amikor az a bizonyos döntetlenre végződött a Catalaunumi Aetius kontra Attila féle mérkőzés zajlott, a visszavonuló hun hadtestek közül az egyiknek annyira megtetszet az egyik kies svájci  völgyecske, hogy több mint ezer évig békés, ,  éldegéltek a világtól oly annyira elzárva a világtól,  hogy be senkit nem engedtek és aki mégis valahogy betévedt hozzájuk, azt többé ki nem engedték. Ebbe a völgybe ezer évig út sem vezetett, az ezerötszázas évekig, legalább is a környékbeliek nem ismerték az ott élőkön kívül. Ezt a völgyet ma is „Hun” völgynek hívják  Svájcban és bár az őslakosokkal jól megfértek, az echte svájciak mégsem szívlelték a jövevényeket, barbároknak tartották őket, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a korabeli európai „urakkal” ellentétben a „barbár” Attila több nyelven beszélt, írt és olvasott, míg a magukra oly büszke európai barlanglakó urak legtöbbje még a nevét sem volt képes odakaparászni a fóliáns aljára, erre külön házírnokot tartottak.

Mielőtt tovább mennénk, nem árt ezt tudni. Nos ennyit elöljáróban az akkori művelt Európáról, és most nézzük hogyan is festett ez az elit klub.

Nagy tisztelettel megemlítem, hogy az Európai „Klubtagságért” már jóval az 1990-es évek előtt volt Magyarországról jelentkező, az illetőt ma úgy ismeri a történelem, hogy Ő volt az államalapító, Szent István. Ő ismerte fel először, hogy nem kapunk polgárjogot Európában, ha nem próbáljuk a „klub” társasági normáit magunkévá tenni, hiszen a „kalandozó”, vándorlegeltetéssel és szabadrablással foglalkozó, csak „magyarok” gyűjtőnévvel illetett rablóhordák, garázdálkodásait egy rövid ideig eltűrték az akkor már viszonylag konszolidált társadalmi formákban élő nemzetek, de nem sokáig.  

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az angol nyelvben hangzása miatt nagyon könnyen összetéveszthető a „hungry” és a „Hungary” szó, az egyik éhes csavargót jelent, a másik vagyunk mi! (Ez valószínűleg nem a véletlen műve!!!)

Augsburgnál az akkor már szervezett egyesített haderők alapos leckét adtak a puszták rablólovagjainak, és István megértette, hogy alapjaiban át kell alakítani az addig laza törzsközösségben élő, nagyon is öntörvényű népcsoportok életét. Szigorú törvények korlátai közé kell terelni a renitenskedőket, és hogy szalonképessé tegye a nem éppen baráti hétvégi zsúr közönségére emlékeztető kissé modortalan törzsi lófőket és főembereiket, alapos tisztogatásba és népnevelésbe kezdett. Ezt megtetézendő, Isten földi helytartójától, magától a pápától kért koronát és áldást az uralkodására, jelezve a sámánok népének, hogy az általuk ismert istenségnél erősebb és hatalmasabb ISTENTŐL kapta a jogot a felettük való hatalom gyakorlására, és aki ennek ellenszegül az a hatalmas ISTEN ellen cselekszik, ennek, pedig a következménye a vétkesre nézve nem lehet kétséges, a HALÁL!

Ettől kezdve nem tett különbséget rokon és nem rokon között, könyörtelenül betartotta és betartatta „klubtagsággal”vállalt kötelezettségeit, oly annyira, hogy az Európai uralkodóházakhoz kötendő tagságát is megerősítette Bajor Izabellával történt frigyre lépésével.

Továbbá előrelátását igazolta az a tény is, hogy felismerte a törzsek letelepítésének és az akkori kor mezőgazdasági és iparos tevékenységeinek fontosságát, a szükséges, iparhoz értő emberek betelepítését, így kerültek letelepítésre szász és olasz családok is, - csak meg kell nézni a „Magyarországi családfák története” című kiadványt - hiszen aki helyben dolgozik a mindennapi megélhetésért az nem ér rá csavarogni és mások tulajdonát elvenni. István ideje előtt ott voltak a kellemetlen példák, Bizánc, Szentgallen, és az útba eső egyéb települések fosztogatásai, akik nem éppen a magyarok „áldásos” tevékenységeit foglalták mindennapi imájukba, és erősen rontották az éppen „klubtagságért” folyamodó ország imázsát.

Valljuk be őszintén, István előtt eleink egy laza szövetségben élő, fosztogató rablóhordaként járták kelet-közép és nyugateurópát és ha nincs egy nagyformátumú, előrelátó államférfi, akkor már csak az ijesztő gyermekmesék gonosz alakjaiként élnénk tovább a mai nemzetek emlékében.  Tehát az Európai „klub”-hoz – ma Unióhoz – tartozás szükségessége nem a huszadik század hozadéka és főleg nem Európának volt ránk szüksége, hanem nekünk volt szükségünk Európára. Ennek persze megvoltak az árnyoldalai is. Az akkori Európai hatalmak hamar rájöttek arra a sajnálatos tényre, hogy mi még mindig nem egy egységes nemzet vagyunk, ahány uracska, földbirtokos, valamely helyi hatalommal bíró ilyen-olyan nemesi címet szerzett kiskirály, úr volt a maga szemétdombján és még csak végső esetben sem voltak képesek közösen, a nemzet érdekében egységesíteni erőiket (kivéve 1514-et Dózsa esetében, de akkor is csak a saját nemesi előjogaikat védelmezendő fogtak össze).

Erre számos történelmi eseményt lehet példaként felhozni, például a tatárjárást, ami majdnem a népesség teljes kipusztításához vezetett, pedig szerencsétlen IV. Béla körbeküldte a véres kardot is, egységbe hívatva a hűbéreseket, akik a földváraik mögött mindaddig biztonságban érezték magukat, fütyülve a királyi parancsra, amíg a tatár a fülüknél fogva, mint a nyulakat, ki nem szedte onnan őket, hogy azután a hadra fogható foglyokat a hadjáratok esetén az első sorba hajtsák, s ha vonakodtak menni, hát lenyilazták őket.  Nagy szerencsénk volt, hogy menet közben a legfőbb tatár hadúr elhalálozott, és így az éppen itt vitézkedő rangidős tatár vezérnek sürgős mehetnékje támadt az irányítása alatt lévő seregével együtt a tatárhoni temetés és az azt követő örökösödési marakodás ügyében. Így kaptunk egy kis haladékot a történelem viharos óceánján. De a következő sötét árnyak már kezdtek nyújtózkodni, és egy bizonyos keletről észlelt oszmán mozgolódás már nem sok jót sejtetett a továbbiakra, bár egy kis haladékot kaptunk a felkészülésre. Hogy ez mennyire sikerült, az már egy másik történet. Tehát volt mintegy két évszázadunk, amit ha jól használunk fel, megerősíthetjük az államhatalmat.

Persze egy olyan országban, ahol ahány terület, annyi népcsoport, és annyi kiskirály, nagyon macerás dolog a központi akaratnak érvényt szerezni és ez nem is ment minden tányérzörgés nélkül. Hát még egy kényszerházasságban?

Sokszor hivatkoztunk azokra a szép dicső időkre, amikor három tenger mosta országunk partjait, csak azt felejtjük el, hogy ez részben a diplomáciai házasságkötések, részben a hódító háborúk eredménye volt. Egész egyszerűen rátelepedtünk más, szabadságszerető népek nyakára, nem is szerettek bennünket oly nagyon sokan. Voltak is belőle lokális jellegű nemtetszés nyilvánítások, de dicső erőskezű Könyves Kálmán urunk jóvoltából az esetek jelentős részében győzött a diplomácia, na és a túlerő.  Na ja, a „meggyőzés” és a rábeszélés ereje sokat segít némelykor!

Majd egyszer csak, úgy az ezernégyszázas évek első harmadában üzent Európának és a pápának a magas porta, hogy az oszmán birodalom Allah akaratából és segítségével úgymond „baráti látogatást” tenne és bizonyos ellentételezések esetén esetleg reménykedhetnének a fényességes szultán kegyelmében, már amennyiben erre alkalmasnak találná a „fényességes tekintetű” a meghódítandó Európa gyaur népességét, mi több, a pápa őszentsége ismerje el Allah nagyságát és Velence ne kalmárkodjon az Ő  engedélyük nélkül, sőt, csak úgy futólag holmi város kulcsainak átadása  is megemlítetett.  

Az éppen hivatalban lévő római pápa és a velencei doge legott futárokat küldött Magyarhonba, hogy az új „klubtagok” most igazán bebizonyíthatnák hovatartozási alkalmasságukat és hűségüket a keresztény világ és a pápa őszentsége irányába, és legyenek oly jók, ugyan védenék már meg Európát a nemkívánatos oszmánbarátkozási próbálkozástól, a pápa még bizonyos keresztény vitézek segítő csapatait is kilátásba helyezte.  

És lőn csoda, egy a magyar történelemben Hunyadi Jánosként ismert, egyébiránt Szibinyányi Jan néven a vajdaságban született úriember úgy döntött, hogy Ő már biza Nándorfehérvár alatt erőnek erejével ráveszi a fényességes szultánt a baráti találkozó elhalasztására, már ami a velencei urakkal és a pápa őszentségével lett volna aktuális az oszmán birodalom akkori feje szerint. Azaz egyszerűen kiporolta a kutya török bugyogóját, úgy, hogy az elkövetkezendő évek – leszámítva egy- két belvillongást – az ezerötszázas évek első harmadáig viszonylag békésen zajlottak. A délvidéket egy már korábban említett Szibinyányi Jan nevezetű honosított atyafi és egy bizonyos Zrínyi Miklósra magyarított Zerin vári (Szigetvár, ha így jobban ismert) horvát bán biztosította a törökök szórványos próbálkozásai ellen. (zárójelben jegyzem meg, ezek az urak nem magyarok voltak, inkább szimpatizánsok, már, hogy ne essünk tévedésbe a „nemzeti hősöket” illetően). 

Közben azért itthon is történtek nagy horderejű dolgok. A hálás magyar urak, tisztelegve a Nándorfehérvári győző előtt, a Duna jegén, egy arra alkalmas időpontban, nyíltszíni előadás keretében királlyá választották a nagy – mostmár – Hunyadi János nevezetű nemzeti hősünk „Mátyás” nevű egyenesági leszármazottját, és kezdetét vette újfent a központi hatalom megerősítése, valamint egy igen hatékony, korszerű, un. Gyorsreagálású hadtest felállítása, melynek a szükséges eszközökkel, anyagiakkal és élelemmel, valamint ruházattal való ellátása az urakra, illetve, mind minden jobb helyen akkoriban, a dolgos köznépre hárult. Ez volt a nevezetes és Európa szerte híres-hírhedett fekete sereg, az első igazán hatékony zsoldos hadosztály. 

Ez a korabeli viszonyok között egy nagyon ütőképes és kellő tudással rendelkező, regulárisnak mondható központi irányítású hadsereg volt. Az Európai „klubtársak” eléggé vegyes érzelmeket is tápláltak az új tag ilyetén formájú megerősödése irányában. Bizony ennek volt is némi alapja, hiszen amikor az osztrák császár magára haragította Mátyásunkat, az rendkívül „igazságos” nekibuzdulásában rágyújtotta az okvetetlenkedő szomszédra a „Burg” nevű lakhelyét Bécs városában. A nemzetközi retorzió akkor elmaradt.

Amikor a mi igazságos Mátyásunk ráunt a cseh király –Potjebrád - Katalin nevű leányára, ki akkoriban a hites feleség szerepét alakította, egész egyszerűen hazazavarta a méltóságos apjaurához az alkalmatlannak tartott hitvest, és némi politikai megfontoltságból Itália felé tekintgetett, egy minden tekintetben alkalmasabbnak látszó hölgy leánykérési ügyében.

A keresett hölgyet meg is találta Beatrice személyében, minek következtében az új asszony természetesen hozta magával részint a személyes szolgálatára hívatott talján személyzetet, és a minden időkben a dámák részére nagyon fontos aktuális divatot, másrészt, a „barbár” magyarokhoz elhozta a reneszánsz kultúra magvait és annak terjesztőit, művelőit.

Ez egyébként nagyon hasznos cselekedet volt, már ránk is fért egy kis nyugati kultúra, ne csak a por és a piszok ragadjon ránk, különös tekintettel a tisztálkodási szokásokra.

Ekkor volt Könyves Kálmán uralkodása óta először lehetőség az ország felzárkóztatására az Európai „klubtagság” akkori szintjére, ami, azért legyünk tárgyilagosak, akkor és később sem volt éppen a legbarátibb társasklubnak nevezhető „balettintézeti tanoda”.

Tulajdonképpen Mátyás haláláig viszonylagos béke volt és némi építkezések is gyarapították hazánkat.  Halálával egy pozitív irányú fejlődési szakasz tört meg, és sajnos ez jó időre visszavetette az országot a fejlődésben, ekkor ment el először Európa zártkörű klubja mellettünk, hozzánk képest legalább egy lóhosszal.  Most fog bekövetkezni az a korszak, amely a magyarországi történelem legsötétebbnek nevezhető lapjait tartalmazza.

Mátyás halálával kezdetét vette a trón örökléséért folyó áldatlan viszálykodás. A vádaskodásokkal, gyilkosságokkal és cselszövésekkel tarkított időkben nagyon úgy tűnt, az ország a marakodó főurak jóvoltából darabokra szakad. 

Akkoriban Erdély egy érdekes színfoltja és történelmileg igen vitatható területe volt a déleurópai térképnek. Többen is jogot formáltak a fennhatóság gyakorlására több-kevesebb sikerrel, miközben az Erdélyben tényleges hatalmat gyakorló urak, a vajdák, és a különböző fejedelmek, mondhatni pályázatot írtak ki, az „ara” kezének elnyerésére.  De igazándiból nem akartak ők soha idegen uralmat, mindig is a teljes önállóságra törekedtek, oly módon, hogy arrafelé barátkoztak, aki biztosíthatta számukra az oly nagyon áhított önállóságot.

Persze kérő akadt jócskán, hiszen egy nagyon is kedvező tulajdonságokkal, pl. ásványi kincsekkel rendelkező és geopolitikailag is határmezsgyén lévő terület, szinte egyfajta kereskedelmi csomópont volt az akkori Európa és a Balkán, illetve kelet felé. De tulajdonképpen ők mindig is önálló fejedelemségként óhajtottak létezni, ami egyik közelben lévő hatalmasságnak sem tetszett, tehát ők egy picikét billegetve a mérleg nyelvét, folyamatosan lavíroztak a kérők között. Hol a magyar, hol a török, hol a moldáv, vagy éppen a vlah urak között kötéltáncoltak rafinált székely góbé módjára. Az Erdélyi székely magyarsága pusztán egy hamis ideológián alapuló jámbor óhaj.

Pont olyan, mintha azt mondanánk az osztrák atyafira, hogy ő voltaképpen német, mert ő is németül beszél. Na ezt ki is kérné magának a „sógor”. Ennek a hamis ideának a tovább élése okán azt gondoljuk, hogy jogot formálhatunk a területükre és az ott élő népek feletti rendelkezésre, de  ez pusztán egy szépen „matyóhímzett” fantazmagória, amiben ringatjuk magunkat most is, és  már évszázadok ót

Ezt a hamis képet el kellene végre felejteni, persze ehhez az is kell, hogy ezzel Erélyben se manipuláljanak. Mert az a helyzet, hogy mindig oda tartják a kezüket, ahonnan esetleg kaphatnak valami pluszt, de cserébe függetlenek akarnak lenni.

Ez a manipulatív viselkedés most is erősen tetten érhető náluk.

Elég, ha csak a nemes és nemzetes erdélyi püspök úr őfőméltósága, Tőkés László nevét említem. A drága lélek úgy jár a magyar kormány által bőséggel nyitogatott pénzeszsákra, mint légy a mézre, és nem átall felesküdni a Fidesz-KDNP zászlajára az összes erdélyi és csángó magyar nevében.

De ez már csak egy apró kitérő a mába.

Nos hát folytassuk a szégyenteljes ezerötszázhuszonhatos esztendő gyászos következményeivel és annak belpolitikai előjeleivel.  Ez bizony nem lesz minden krimitől mentes időszak, bár vannak bizonyos tragikomikus elemei is, szinte súrolva a fekete humor határát.

A következő részt teljes egészében ennek fogom szentelni, de egy kis türelmet kérek, nekem is fel kell készülnöm a témára.

Magyarország, 2012,09.15

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com