Az utókezelés, pszichológiai gondozás
–a mai pszichoedukációs módszerek egyik
rákfenéje
A hazai lélektannal, pszichológiával, utókezeléssel
foglalkozó szakemberek legtöbbje szélmalomharcot vív a mai korunk társadalmi jelenségeivel,
legalábbis nálunk!
Hogy más országokban, földrészeken hogyan küzdenek meg
a szakemberek a hasonló problémákkal, milyen lehetőségeik vannak az esetek
kezelhetőségét, eredményes gyógyítását illetően, arra vonatkozóan nem rendelkezem
információval, de valószínűnek tartom, hogy az anyagi, társadalmi lehetőségek
ott is az adott országok gazdasági, társadalompolitikai helyzetétől függenek.
A jóléti társadalom egyes országaiban az alkohol és a
kábítószer fogyasztás, valamint az ezek következtében kialakuló problémakör nem
ugyanannak a jelenségnek a következménye szerintem, mint ami a náluk,
szegényebb országokban (például nálunk) a káros jelenségek gyökerének
mutatkozik.
Kétségtelen tény, hogy az „eredmény” tekintetében
ugyanoda jutunk, de az eredő, úgy tűnik, más alapokból táplálkozik.
A jóléti társadalmak dekadens viselkedése elsődlegesen
a kimeríthetetlennek tűnő jómódból fakad, hogy bármit megtehetnek, a
gazdagságukat, jólétüket nem fenyegetheti semmi.
Ez a tudat
felelőtlenné, szociálisan érzéktelenné teszi e társadalom jólétben élő
csoportjainak jelentős részét, és eltávolítja, elkülöníti őket a náluk
lényegesen rosszabb körülmények között élőktől.
Kialakul a magas életértékkel és lehetőségekkel bíró
elit köre, a fogyasztói társadalmi oligarchia, szemben az őket kiszolgáló, a
tárgyiasult fogyasztási cikkeket és eladható-megvehető értékeket termelő,
előállító, többnyire minimális, vagy éhbérér dolgozó emberek millióinak
tömegével.
Ez egy nagyon veszélyes szembenállás,
ami előbb-utóbb átbillen egy ma még mesterségesen szintentartott egyensúlyi
ponton! Egyfajta evolúciós időzített
bomba, aminek a működésbe lépése kiszámíthatatlan, és akkor alighanem egy nagyméretű
társadalmi robbanás következik be.
Ha a dominóelv
érvényesül, akkor ez akár világméretűvé is válhat.
De ezt a jelenséget egy nagy bizonytalansági faktor is
jellemzi, mint ez Mark Buchanan az „Itt
és Mindenütt” című könyvéből, is ismert „homokjáték” alapján feltételezhető.
Ezt az elméletet egy háromtagú egyetemi New Yorki kutatócsoport dolgozta ki.
Név szerint Per
Bak, Chao Tang és Kurt Weisenfeld elméleti fizikusok kezdtek bele egy
kísérletbe, aminek a lényege az volt, hogy az egymásra szemenként szórt homokszemcsék,
alkotta kúp alakú halomban vajon mikor melyik homokszem fog egy lavinát okozni,
ami az addigi halmot lerombolja, azaz egyfajta „földrengést, földcsuszamlást”
fog előidézni.
A kísérlet többszöri megismétlése sem hozta meg a
bizonyosság tudását, a mai napig nem lehet előre látni, vajon melyik lesz az a
„homokszem”, amelyik a kritikus állapotot fogja előidézni, magyarra lefordítva,
nem tudhatjuk, mikor és mitől következik be az a kritikus állapot, aminek a
következményeit már nem lehet megakadályozni
Szinte visszaköszönni látszik a történelmi Róma
bukásának ok-okozati összefüggése, és mint a történelemből ismerjük, egy hosszú
sötét időszak következett be az emberiség történetében. Persze ennek az
indoklása is tulajdonképpen ma már ekkora időtávlatból csupán spekulációnak
tűnhet.
A jóléti társadalmakkal szemben, nálunk sem az ország
gazdasági helyzete, sem a politikai szándék, a társadalmi akarat, nem igazán ad
lehetőséget ezeknek a problémáknak a valóságos megoldására.
Ideig-óráig a
kezelések, a gondozás időtartamára adnak egyféle védettséget, vagy legalább is látszólagos
védhetőséget a rászorulóknak, de amint kikerülnek az érintettek ebből a körből,
szembekerülnek a kinti világ jelenségeivel, az életterek beszűkülésével és a
velük szemben megnyilvánuló társadalmi ellenségesség feszültségeivel.
Aki nálunk pszichológiai terápiára, rehabilitációra
szorult egyszer, azon rajtamarad a bélyeg, bekerül egyfajta nyilvántartási
rendszerbe, és attól fogva az úgynevezett normális, kinti társadalom mintegy
leprásként kezeli őket, egy kalap alatt a különböző stádiumú esetekkel.
Ennek az a veszélye, hogy aki visszafordítható lenne,
az is bele fog süllyedni abba a mocsárba, ahonnan a szakemberek „szeretnék”
kivezetni őket.
A nincstelenség, távlattalanság, a „már nincs ránk
szükség” érzése nem orvosolható írott malaszttal, hangulatjavító szerekkel,
tudattompító módszerekkel, vagy az agyműködést ideig-óráig befolyásoló
elektrosokkal.
A társadalmi összefogás, a közösségi tudat, a segíteni
akarás és tudás, a mindezek mellé rendelhető anyagi, gazdasági források,
eszközök nélkül ebben a körben nincs előre lépés.
De ezzel az illetékes szakemberek már hosszú évek óta
tökéletesen tisztában vannak, viszont nincs megfelelő eszköz a
birtokukban.
Mintha az aktuális politikai hatalom gyakorlóinak
eleve nem is lenne érdekük ennek az áldatlan állapotnak a megváltoztatása, a
szándékos félrekezelésekről már nem is teszek megjegyzést, hiszen nem is egy
alkalommal bizonyosodott be, hogy egyéni érdekek miatt egyes lelkiismeretlen
szakemberek a laza jogszabályokat kihasználva, visszaéléseket követtek el az
általuk kezelt „betegek” rovására.
A pszichológiai edukációs beszélgetések, a
csoporttagok előtti, önmagunkat nyomasztó kibeszélések - megnyílások, az
ideig-óráig tartó látszólagos lelki megkönnyebbülés, a különböző terápiás célú
közösségi foglalkozások is csak addig mutatnak némi javulást az egyénekben,
amíg nem szembesülnek újra a „kinti világ” farkastörvényeivel.
Ugyanaz a képlet, mint a hangulatjavító
gyógyszerekkel, ha egy adag kimarad, nincs természetes mód a lelki egyensúlyi
állapot fenntartására, illetve kibillenti azt a mesterséges állapotból.
A valamikori családmodell megszűnt! Nincs helyette sem
jobb, sem más megfelelő humánus módszer, ami a magukról gondoskodni nem tudó
egyedeket, vagy az aktív munkára már nem képes időskorúakat megfelelően
ellátná, pedig életük túlnyomó részét munkával töltötték, s ha csak a saját
hasznukra dolgoztak volna, valószínűleg nem szorulnának segítségre, öreg
korukra sem a gyermekeik, sem az állam részéről.
Ha nagyon „realistán” fogalmazok, akkor ez annyit
jelent a mai nyelven, hogy akiből, akitől már nem profitálhatok gazdasági
többletet, hát az feleslegessé válik. Ez az „egy rókáról minél több bőrt
lehúzni” tipikus esetére hasonlít, a dögöt meg majd megeszik a varjak!
Ezzel a durva racionalizmussal egyelőre nem tudunk mit
kezdeni, még nem találtunk megfelelő, humánus alternatívát. De mintha nem is
akarnánk.
És ez az éremnek csak az egyik oldala:
A másik a fiatal, vagy fiatalabb korosztály,
akik előtt nincs életpálya modell, ami élhetőbbé tenné számukra az életet. A
különböző, szükségtelennek tűnő képzések alkalmazhatatlansága, a túl-vagy
alulképzés miatt jelentkező egyre nagyobb munkanélküliség csak fokozza a
társadalmi feszültségeket és növeli a kezelésre szoruló kedélybeteg,
depressziós, kábítószer-fogyasztó, vagy éppen az alkoholizmusba menekülők
számát, ahonnan csak nagyon kis százalékuk számára van visszaút, ha egyáltalán
létezik ilyen.
Az ésszerű, és a jelenlegi földi népesség el-és fenntartásához
szükséges, kellő mennyiségű munkánál sokkal többet dolgozunk-dolgoztatunk.
Ez a fogyasztói társadalom torz értékrendje, és az
egyes emberi csoportok érdekeltségi szempontjai miatt alakult így ki.
Erre még rátett egy „lapáttal” a liberálisnak mondott kapitalista
szemlélet, a látszólagosan szabad, ámde gyakorlatilag protekcionista alapokon
működő piac, és az áldemokrata ideológia, amikor demokratikus elveket
hangoztatunk, de diktatórikus módszerrel, parancsuralommal irányítjuk az adott
társadalmakat, nemzeteket, esetleg földrészeket, ahol mindig egy szűk létszámú
csoport akaratának és érdekeinek rendeljük alá a többségi érdeket.
Mint minden rendes éremnek, ennek is van egy „harmadik”
oldala, ez, pedig egy akaratlagosnak is mondható, szinte tudatos szemben állás,
a gyógyítás szándékával!
Amikor az egyén valamiképpen arra a megállapításra
jut, hogy a jelenlegi helyzete bizonyos fokig kényelmes, önerőből még külső
segítséggel sem képes, és nem is hajlandó a mai helyzetén változtatni, de akkor
még társadalmilag optimális viszonyok között sem lehet eredményes a terápia. Ez
viszont már morális probléma, és az egyén torz morális értékrendjére utal.
Az értékrendek eltorzulása elsősorban egy, a
társadalomban kialakult szemléletváltás, vagy ahogy mostanában divatosan
mondják, paradigmaváltás.
A csak haszon és anyagelvű értékrend nem csak a
fizikai világban, de az erkölcsileg általánosan elfogadott (de legalább is
deklarált) síkon is jóvátehetetlen következményekkel járhat. Sajnos ez a tendencia ma egy világméretűnek
tűnő trend, ami nem biztos, hogy ideális irányba sodorja az emberiséget
Nos ilyen messzire lehet eljutni a hazai pszichiátria
jelenlegi helyzetéből kiindulva a továbbgondolás útján. Tulajdonképp messzire
vezet az út, de érdemes lenne ezen elgondolkodniuk azoknak, akiknek módjuk van
a helyzet jobbítására. Persze lehet,
hogy ezt csak én gondolom így.
Magyarország, 2011. 08. 12. Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése