Bloggerkukta a boszorkánykonyhában

Bloggerkukta a boszorkánykonyában!

Állok a képzeletbeli bloggerkonyhám kellős közepén és várom a csodát. Hogy egyszer csak megtelnek a lombikok, retorták, csövek és egyéb főzőalkalmatosságok, amik kellenek ahhoz, hogy a bennük fortyogó, keringő füstölgő és gőzölgő színes, kaleidoszkópszerűen kavargó, beléjük töltött mindenféle gondolatokból, ideákból, tényekből és tapasztalatokból, a löttyös indulatok sokféleségéből, az érdekek nehezen átlátható, és sokszor egymásnak ellentmondó kavalkádjából egyszer csak a lepárló cső végén megjelenik a végsőnek tűnő eredmény.  

A homogén, egységes szerkezetű varázsszer. Ami gyógyír lehet a most még nagyon beteg humanoid faj, és a nem kevés, az ember által okozott nyavalyával küzdő, és  őt körülölelő nem kevésbé beteg természet bajainak orvoslására.

Mert betegünknek most nagy szüksége van a gyógyulásra, és csak egy közös akarattal, letisztult, egységes és mindenki számára világos módszer segítségével lehet ezen a gyilkos kóron úrrá lenni. Ha mi vagyunk a teremtés koronái, akkor vegyük elő a jobbik énünket, és ne pusztítsuk vandál módon a bennünket befogadó vendéglátónk, a Földünk értékeit, visszaélve az általa oly bőkezűen nyújtott kincsekért cserébe. Ez visszaélés a vendégjoggal és nagyon rövidlátó gondolkodás az utánunk jövőkkel szemben. Ne a tápláléklánc tetején véres szájjal bömbölő, egyeduralkodó csúcsragadozóként viselkedjünk, nem urai, csak részei vagyunk a természetnek, hiszen a természet már egy pár alkalommal bebizonyította, hogy az ő erejéhez képest mi csak egy langyos tavaszi szellentés vagyunk a kulcslukon. Említsem talán az utóbbi évek természeti katasztrófáit, a cunamikat, a mindent elsöprő a vulkánok kitöréseit, földrengéseket, a még ma sem ismert és előre még csak nem is megjósolható földrengéseket? Az általunk oly sokszor „uralt” természet már számtalanszor, bebizonyította, hogy egyenlőre ő az úr, és jobban tennénk, ha ezt figyelembe véve egy optimálisnak nevezhető egyensúlyban, a szerves részeként volnánk képesek elfogadni a szabályt, a létünket, nem holmi besurranó tolvajként megszerezni azt, amiről azt hisszük,  jogunk van rá és, hogy az nélkül nem is élhetünk.

Több felelősség, kevesebb kapzsiság és a tényleges létszükséglet mértékletessége lenne az egyik legfontosabb szempontunk.

Amikor az emberi faj felelőtlenül, csupán egy viszonylag szűk gazdasági elit érdekeinek gátlástalan kiszolgálójaként beavatkozott a természet  nagyonis kényes egyensúlyi rendszerébe, ,  évszázadokon,  vagy mostmár inkább évtizedeken belül éreznünk kellett ennek a negatív következményeit, és egyes reménykedő „szakemberek” ilyenkor mindig a természet öngyógyító mechanizmusára hivatkoztak, igazolva az éppen aktuális gazdasági érdekeiket. Csak nehogy ezzel visszaéljünk, mert ez az utódainkon fog károsan lecsapódni.

Most abban a helyzetben vagyunk, hogy ami eddig jól működött, arra rétegenként évezredek alatt, egyre vastagabb megkövült mocsokréteget halmoztunk fel, sőt a legutóbbi évezredben ennek a lerakódásnak a sebességét csak megsokszoroztuk, és mára már az eredetileg szép és élhető élőlényekkel teli bolygónk nem is látszik a megkövült rétegek alatt. A ma emberére vár a nem kis feladat, hogy a káros és felesleges rétegeket lebontsa – mint ahogy a szobrász kibontja a kőtömbben rejlő forma szépségét, levésve a kőről a felesleget – és az értelmes élethez méltó teret képez újra az emberi faj késői leszármazottjainak.

Hát munka, az van bőven, de legyen mottónk, hogy még a legkisebb lepattintott felesleges szilánk is közelebb visz egy apró lépéssel a célunkhoz.

Magyarország, 2012-09-26

Kollányi Ferenc, 06 30/408-9830, f.collany@gmail.com